Szolgálat 51. (1981)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Daniel-Rops, Jézus és Egyháza szeretetének tanúja

csodálatos története. Daniel-Rops Jézus-könyve valóságos bestseller lett a háború másnapján. Csak Franciaországban hamarosan 300 000 példányszámot ért el, nem szólva számos fordításáról. (1971-ben a Fayard és a Desclée kiadó zsebkönyv-formátumban is megjelentette két kötetben.) Daniel-Rops felhasználja a mérsékelten haladó szentírástudomány eredményeit: főleg a két nagy klasszikus, a domonkos Lagrange és a jezsuita L. de Grandmaison összegező munkáira hivatkozik, illetve ezeket fogadja el mértékadónak, de számos más újabb kutatást is beépít szintézisébe. Nem a hagyományos „Jézus élete“-műfajt követi, hanem már kamatoztatja a történetkritikai módszert is, amikor megrajzolja Jézus történetének tér-idő koordinátáit és azt a Sitz im Leben-t, amelyben aztán a valószínű kronológia szerint bemutatja az Emberfia és Isten Fia történetét. A könyv élvezetes olvasmány, néha „regényesített“, de mindig ügyel a „történeti hitel“-re. A művelt nagyközönségnek ügyesen „tálalja“ a szaktudományos kutatások megbízható eredményeit.

A könyv a „Krisztus jelenléte“ c. fejezettel zárul. Ez a zárófejezet egyben az író hitvallása is, és átvezetés az egyháztörténeiemhez. Miután drámai erővel megjelenítette az emmauszi tanítványok epizódját, így következtet:

E megindítóan egyszerű utolsó jelenettel szeretnénk elköszönni Jézus alakjától. Rembrandt a Louvre kis tablóján tökéletesen felidézte a jelenetet. A terem tele van árnyékkal; a fény magából Krisztusból árad elő. (...) A két tanítvány szívét elárasztó meleg mi más, ha nem a Jelenlét jele? Ez készteti a vértanúkat arra, hogy feláldozzák testi életüket egy másik, végleges életért. E Jelenlétből táplálják a nagy misztikusok hősies buzgóságukat és csendes drámájukat. Ezt a Jelenlétet hordja magában a legegyszerűbb hivő, miután magához véve a Kenyeret, erősebbnek, nagylelkűbbnek és égőbbnek érzi bensejét. Jézus hívei a századok során számos formulával fejezik ki ezt a Jelenlétet: „a szeretet láthatatlan orkánja“, mondja Jean de Fécamp; „kimeríthetetlen mélységű örvény", írja Lisieux-i Szent Teréz; de valamennyien egyöntetűen állítják létezését. „Nem én élek, hanem Krisztus él bennem!“, kiáltja Szent Pál. Közel kétezer év óta a férfiak és nők megszámlálhatatlan serege beszélt erről a Jelenlétről mint a legbiztosabb valóságról. Jézus, aki felment a mennybe, továbbra is az a húsból való, élő lény marad, akit életében annyian szerettek és szeretnek továbbra is élő szeretettel. Avilai Szent Teréz, Szent Gertrűd, Megtestesülésről nevezett boldog Mária tanúságtétele éppúgy, mint Szent Bernáté vagy Assziszi Szent Ferencé mindig megmarad. Amikor Szent Bernát ezt mondja Krisztusról: „Közelebb van hozzám, mint ón magam“, amikor Claudel így határozza meg: „Valaki, aki jobban önmagam, mint én magam vagyok“, ezt a vissza- utasíthatatlan jelenlétet idézik fel. Bár ezt mondják nekünk: „Elhagyjátok a tényeket és a metafizikába léptek át“, mi ezt válaszoljuk: a teljesen kiegyensúlyozott, a „felsöbbrendű bon sens-szal megáldott“ (Bergson) férfiak és nők ezerszer visszatérő állítása, hogy Jézus számukra valóban élő lény, ez szintén tény. (...) Amikor Jézus eltűnt hívei tekintete elől, ezeket mondotta (Szt. Máté ezzel fejezi be evangéliumát): „Veletek leszek a világ végezetéig.* Jézus földi küldetésének harminc egynéhány hónapja során türelmesen előkészítette ezeket az embereket, akik túlélték halálát; kiválasztotta, kiképezte, megszervezte őket; nekik adta lelke legjavát. Most rajtuk volt a sor, hogy tanúságot tegyenek a Fényről, amit kaptak; és nem lankadnak e tanúságtét^lben. És az élő Isten története ezután „titokzatos testiében folytatódik, amelyet az ő Jelenléte éltet; ez a századok szívébe beírt nagy valóság: Jézus Krisztus Egyháza.

56