Szolgálat 51. (1981)

Az Egyház az idők sodrában

nek. Sajátos szemléletmódját ecseteli Lelócziky Gyula. Alapjában véve ugyanis üdvtörténeti céllal írták, s ez a sajátosság kihat a későbbi korokra is.

Lehetetlen beleszorítani két évezred történetét egy folyóirat néhány cikkébe. Csak egy pár tipikus pontra irányíthatjuk a figyelmet.

Szabó Flóris pannonhalmi bencés tanulmánya emlékeztet, hogy a történelem az élet tanítómestere. Az imádság példáján mutatja be, mennyire azonos sok kérdés ma és az egyházatyák korában, kb. 1500 éve. Különböző korok imáinak és ájtatosságformáinak összehasonlítása pedig bizalmunkat növelheti: a sok újítás egyugyanazon hitet fejezi ki.

De hogy valaki miként látja az egyház múltját, az nagyban függ attól, milyen szemüvegen keresztül nézi. Voltaire és jónéhányan utána a középkort „sötétnek“ festették. Pedig, ahogy Bogyay Tamás, müncheni professzor, e kor elismert szakembere figyelmeztet, a legújabb kutatások szerint „szellemének fénye még a mi korunkat is bevilágítja“. A történelmi kiértékelés mindig összehasonlítást is jelent más korokkal, más felfogásokkal. Gyakran úgy akarjuk kimutatni felsőbbségünket, hogy a másikat lebecsüljük.

Az újabb kor egyházáról két tanulmányt közlünk. Guy Bédouelle, a fribourg-i ,j$cole de fői“ tanára, találó összképet nyújt róla cikkében, jóllehet egyeseknek újszerűén hathat, mert kiérződik a szerző franciás beállítottsága. Ennek a kornak egyik fő jellemzője a megújulás vágya. Sajnos nem minden vonalon hozta meg a várt eredményt, mert volt, aki a ,Jiitre“ vonatkoztatta, mikor az „életet“ kellett volna megreformálni. Mélyreható seb keletkezett, amelyik még ma is tátong. Kráhl József az egyházi megújulás másik oldalát vázolja a Fülöp-szigetek kereszténységének életében. A missziós lendület tanulságos lapja tárul fel előttünk, bár az is kitűnik írásából, milyen nehéz az egyház tagjainak koruk befolyásától — előítéleteitől és egyoldalúságaitól függetleníteni magukat.

A történelmi szemlélet fontossága következtében különös tiszteletet érdemelnek azok, akik életüket szentelték az annyira szükséges igazságos, kiegyensúlyozott s ugyanakkor hivő kutatói, írói munkának ezen a téren. Közülük Daniel-Rops portréját rajzolja meg ebben a számunkban Szabó Ferenc. „Daniel-Rops ortodoxiája nem abban nyilvánul meg — írja —, hogy tendenciózusan értelmezi az egyedi tényeket, hanem inkább abban, hogy az Egyház történelmében meglátja, kibontja a hagyományhoz való hűség nagy irányvonalait.“ Ha ezt fel tudjuk fedezni, akkor mi is jobban megéljük, hogyan vezeti a Lélek a hívek és vezetőik szentségre való törekvése és nyomorúsága közepette az ő közösségét a krisztusi üzenet kiteljesedése felé.

4