Szolgálat 51. (1981)

Tanulmányok - Guy Bédouelle: Az újkor egyháza

Egyébként jól számot kell vetni hellyel és idővel, hogy ennek a reformnak hatását értékelhessük. így pl. Franciaországra a maga gall hagyományaival jellemző, hogy késedelemmel és akadályok árán fogadja el a túlságosan római reformot. Ez azonban semmiképpen sem gátolja az apostoli buzgóságot és a katolikus ügynek való odaadást a XVII. sz. folyamán. Hiszen emlékezzünk: a XVI. sz. Franciaországa még vegyes vallású ország, ahol a vallásháborúk ellenére, vagy azok következtében számos protestáns van, és politikailag jelentősek.

De nem lenne igazunk, ha az európai nemzeteket úgy képzelnénk el, hogy teljességgel megosztja és megbénítja őket a protestáns—katolikus polémia. Először is itt van a törők elleni küzdelem, amely igen sok energiát mozgósít egészen az 1572-es lepantói győzelemig. S mindenekfölött az új világrészek fölfedezése az egész amerikai kontinensen, de Afrikában és Ázsiában is. Ezek az új látóhatárok kitágítják az evangelizáció méreteit, és a kialakuló új egyházak eddig teljesen ismeretlen egyéni és társadalmi erkölcsproblémákkal kerülnek szembe. Az akkori keresztények lojálisán vetették fel maguknak a kérdéseket: sok hiba ellenére az Evangélium iránti tisztelettel képesek voltak teológiailag és lelkipásztorilag megfelelni missziós kötelességeiknek. Ki kell emelni, hogy a keresztény gondolkodás, egy Montesinos, egy Las Casas prófétai felhívásai nyomán, nem követte a középszerű szellemek által ajánlott egoizmust vagy humanista naturalizmust, még ha a látszat az volt is, hogy adott esetben az érdekek érvényesülnek. Katolikus Izabella a végrendeletében, III. Pál pápa az újvilág evangelizátósáról szóló bullájában, a hamarosan „az indiánok védelmezőjének“ elnevezett Las Casas kifejezésre tudták juttatni és gyakran tiszteletben részesíttetni az igazságosságra és értelemre támaszkodó keresztény magatartást.

Ettől a kortól kezdve a kereszténységnek egy új pólusa merül fel: Moszkva. De nagyon elszigetelt marad. Konstantinápoly 1453-as eleste után a moszkvai császár a bizánci dinasztiák örökösének tekinti magát, annál is inkább, mivel III. Nagy Iván az utolsó császárnak egy leszármazottját vette feleségül. Rettenetes Iván viszont a bizánci cezaropapizmus utánzója lett, rátéve kezét az orosz ortodox egyházra. Moszkva különösen 1589 után igényelte magának a „harmadik Róma“ címet, amikor a körülmények összejátszása folytán és főleg Borisz Godunov akaratából püspöki székhelye patriarkátussá emelkedett. De a századvégi zavarok nemzeti visszahatást hoztak magukkal, valamint katolikusellenes- séget, amit a lengyelek iránti gyűlölet jelképezett. Innét érthető, hogy a rutén egyházak 1596-os határozata, hogy csatlakoznak Rómához, egyrészt botrányt okozott, másrészt történelmi jelentőségű a Rómával egyesült keresztények életében.

A XVII. században megszilárdul a kétféle reform, új hangsúlyokat, eddig ismeretlen módszereket talál, és néha megkeményedik. Olyan korszakban vagyunk, amikor nagyarányú filozófiai és teológiai viták párosulnak erőteljes ka- ritásztevékenységgel, és a keresztény nép kétségtelenül igazi mély keresztény életet él. De itt újabban fölmerül egy vitás kérdés az újkori Európa történészei39