Szolgálat 51. (1981)

Tanulmányok - Guy Bédouelle: Az újkor egyháza

nek részéről: Milyen mértékben volt ez a nép „keresztény“ az egyszerű szociológiai odatartozáson túl? Lucien Febvre ugyan megtanított arra, hogy ha Rabe- lais-t és kortársait a vallásosság nem szorította is társadalmi kényszerzubbonyba, mindenesetre olyan keretbe zárta, ami nem tűrte a vallási antikonformiz- must. Az egyéni és társadalmi élet minden formáját átjárta a kereszténység. Nagyrészt ugyanígy van a XVII. és XVIII. században is. De belemehetünk-e az anakronizmus veszélye nélkül egy modern problémakörbe, amely különbséget akar tenni vallás és babona, megélt hit és vallásgyakorlás között?

A korbeli szövegek nem nyújtanak új bizonyítékokat arra nézve, hogy megtudjuk, valóban átjárta-e a kereszténység XIV. Lajos Franciaországát. Legföljebb el kell fogadnunk a felhívásokat, amelyeket a népmisszionáriusok, pl. Regis Szt. Ferenc, Eudes Szt. János, Montforti Szt. Grignion Lajos Mária, de la Salle Szt. János kiáltanak világgá az igazán népi és szolidan keresztény vallásosság érdekében. De el kell ismerni, hogy az egyszerű emberek részéről hiányoznak a dokumentumok: azok nem fejezhetik ki vagy nem tudják kifejezni magukat. Ha követjük azt a — különben kétértelmű — megkülönböztetést, amelyet Descartes tett saját magatartására nézve filozófiai kutatása és „dajkájának hite“ között, szükségképpen meg kell állapítanunk, hogy jobban ismerjük a kartezia- nizmus világos és szabatos gondolatait, mint azt a hitet, amelyet a kor dajkái igazában éltek... Különben Is mit tudunk egy Shakespeare vagy egy Moliére vallásos eszméiről, bár annyi lángeszű észrevétellel gazdagítanak az ember természetéről?

A XVII. században — kétségtelenül azért, mert Európában francia politikai és katonai hegemónia uralkodik — az Egyház egy kissé a franciák jótulajdonságait és hibáit mutatja. A végsőkig lelkesedik a nagy teológiai eszmei csatákért, mintha — megerősödve az előző században fenyegetett hitében és új, jól bebiztosított határok közé zárkózva — megengedhetné magának, hogy újból spekulatív dolgokkal foglalkozzék.

A janzenizmus mintegy prototípusa ezeknek a vitatott nagy kérdéseknek. Mi sem agyafúrtabb és bonyolultabb, mint ezek a kegyelemről és eleve-elren- delésről szóló megkülönböztetések; mi sem ébreszt nagyobb szenvedélyt, mint ezek a politikai következményekkel járó viták, a király ugyanis lelki és ideig- való rendet akar teremteni, és nem kívánatosak számára ezek a rendje ellen lázadók. Mme Guyon, majd Fénelon kvietizmusának ügye könnyebben rendeződött. A Genfben elismeréssel fogadott kartezianizmus szintén a teológusok egyik nagy vitakérdése volt. A felvilágosult és vitára szomjas közvéleményt minden lángra gyújtja, egészen a kínai rítuskérdésig. Ami a gallikanizmust illeti, az túlságosan bele volt gyökerezve a francia püspökök és képviselők — hogy az udvart ne is említsük — gondolkodásába, sem hogy ellentmondás tárgya lehessen. De megcsodálhatjuk, milyen ügyesen értett XVI. Lajos meg a többi francia uralkodó ahhoz, hogy ne haladják túl Róma türelmének mértékét.

A század elejét Bérulle-lel és Szalézi Szt. Ferenccel a szelídség és a bűnbánat jellemezte. Később ezeket már csak a maurinusok művelt, bölcs és nyugodt

40