Szolgálat 51. (1981)

Tanulmányok - Guy Bédouelle: Az újkor egyháza

mák megerősítésére, illetőleg az eretnekségek leküzdésére, mint inkább igényesebb katolikus életrendet igyekeztek megalkotni. Valóban ez uralkodik majd a XX. század közepéig, amikor a II. vatikáni zsinat új korszakot nyit meg.

Mindamellett az „új hit“ betörése a XVI. sz. elején bizonyára a középkorból kilépő kereszténység legnagyobb és döntő eseménye volt. Luther Márton egyénisége, vallásos zsenije, szenvedélyes és erőszakos természete, messzeható sugárzása uralkodik itt. Csak egy hozzá hasonló arányú ember adhatta meg a reformációnak eredeti bélyegét, amikor fölfedezte a Jézus Krisztusba vetett evangéliumi hit általi megigazulást, s így megszabadult aggályaitól és nyugtalanságától.

Paradox módon a könyvnyomtatás fölfedezése - az előző század utolsó évtizedeiben — tette lehetővé, hogy az újra fölfedezett Ige közkinccsé lehessen: hallgatták, hirdették, így közel került a keresztény emberhez, de írásban terjed tovább. A könyvnyomtatás mint emeltyű olyan könyvet alkot a Szentírásból, amelyből mindenki táplálkozhat, mert az olvasók egyre szaporodnak, és egyik a másiknak adja át az olvasottakat. Nemcsak figyelemreméltó nemzeti nyelvű szentírásfordítások születnek ekkor, hanem magyarázó kommentárok, népszerűsítő katekizmusok, továbbfejlesztő értekezések, nem is szólva a protestáns propaganda könyveiről, amelyek beszivárognak a városokba és falvakba. Luther számára az egyház mindenekelőtt az a hely, ahol „helyesen“ hirdetik az evangéliumot; tehát inkább a katolikus egyház „helytelen hitét“ akarta megreformálni, mint „helytelen életét“, amiben pedig sokan egyetértettek.

Lutherhez hamarosan egy sor más reformátor csatlakozott, mégpedig olyan gyorsan, hogy nyilvánvalónak látszik: az Erazmus és társai humanizmusa által előkészített kereszténység többé-kevésbé tudatosan valami megújulást várt, bármilyen legyen is az. A hívők egyetemes papságáról vallott tanításuknak megfelelően a protestáns reformációk többnyire a politikai hatalom művei. A középkorban is mindig meglevő kísértés szerint az uralkodó vagy a „magisztrátus“ (a városi hatóságok) szervezik meg és próbálják ellenőrzésük alatt tartani. Legtipikusabb példája ennek az anglikán egyház megalakulása; és a rendszer tetőpontján ott találjuk az 1555-ös augsburgi békét, amely úgy akarja biztosítani a birodalom békéjét, hogy mindenkinél eltűri országának, vagyis uralkodójának vallását. Ez az intézményesített reformtípus (püspöki illetőleg inkább presbiteri vagy lelkészi szerkezettel) mindig ellentétben, néha erőszakos ellentétben fog állni a radikális reformkísérletekkel (anabaptisták, entuziaszták, spirituálisok). Ez utóbbiakra itt csak a parasztháborúkkal kapcsolatban hivatkozunk annak kiemelésére, hogy a társadalmi követelés jellegét viselik magukon.

De két nemzedéknek kell eltelnie ahhoz — 1517-től 1564-ig, Kálvin halála évéig -, hogy a protestáns reformáció a tridenti zsinat bezárása után valóban szakadás és eretnekség számba menjen. Ne feledjük soha, hogy igen sokáig azt remélték: az elkülönülés csak időleges lesz, mint annyi más szakadás vagy eltévelyedés esetében az egyháztörténelem során. A XVI. század legvégén még kudarcában is szimbolikus jelentőségű a genfi városegyházban Kálvin utódának,

37