Szolgálat 51. (1981)

Tanulmányok - Bogyay Tamás: Néhány gondolat a középkor megértéséről

kori ember nem igen sejthette, hogy hagyománytisztelete, a régiek utánzása a valóságban egészen új utakra vezette. Mert a keresztény értékrendszer, amelynek megvalósítására törekedett, hallatlan feszültségeket és ellentmondásokat hozott a világba. Ezeknek a feloldása és kiegyenlítése pedig szükségképpen mozgósította a legjobb szellemi erőket.

A hit és ésszerű tudás ösztönző feszültsége fejlesztette ki a skolasztikus dialektikát, amely megdöntötte a tiszta tekintélyelvet, és az állandó kérdésben és ellentmondásban találta meg a bölcsesség kulcsát, mondhatnánk azt is, a tudományos igazságkeresés ma is egyetlen útját. A hagyománytisztelet nem gátolt. A korai skolasztika egyik nagy mestere, Chartres-i Bernát, saját korát az antik világhoz hasonlítva óriások vállán álló törpéknek látta. A középkori ember alázattal, a törpeség érzésével tekintett vissza a régiekre, de tudta azt is, hogy vállaikon állva mégis fölöttük van, messzebb láthat. így tágultak ki és tűntek el végül is a földrajzi világkép határai, így szabadult meg a keresztény ember a végítélet várásának szorongásától is.

Különösképp kiáltó és fájó volt a krisztusi eszmény és a valóság ellentéte. A legnagyobb ellentmondások közé tartozott az, amely minden ember Isten előtti egyenlőségét a feudális társadalmi renddel állította szembe. Az Isten előtt mindenki egyenlő, de mindenki beleszületett a földön valamilyen állapotba, egy bizonyos „jog“-ba. Mivel a világ és a társadalom is Isten teremtménye, a teológusok és filozófusok állandóan keresték ennek az ellentmondásnak a magyarázatát. A megoldásra hiába alkottak elméleteket. Sem teóriával, sem diktátummal nem lehetett eltüntetni. Nem is az okoskodások vagy jogszabályok síkján találták meg a megoldást, hanem az egyes ember cselekvő életében, a krisztusi eszmény gyakorlati megvalósításában. Tudós társadalomelméletek helyett néhány evangéliumi passzus, illetve Krisztus és sokezer követőjének példája mutatta meg az utat. „Si potuerunt hi et hae, quare non tu?“ Ha meg tudta tenni ez és az, miért nem tudnád te is? Ez a hagyomány nem kötött, hanem hajtott. A hagyománytiszteló középkornak nem véletlenül lett egyik legkedvesebb irodalmi műfaja a „példa“, és a késó középkor vallásos irodalmának egyik legnagyobb remeke Kempis Tamás könyve „Krisztus követéséről“, szószerint „utánzásáról“.

Krisztus követése mindig az egyénnek szóló kihívás volt. Az egyéniség felfedezőjének és „felszabadítójának“ a renaissance-ot szokták tekinteni. Pedig épp a középkor volt az, amely a keresztény ember egyéni lelkiismeretére és felelősségérzetére épített. Nem névtelen tömegei, hanem az egyesek, a szentek törtek új utakat és találtak megoldásokat. Egyik legszebb példa erre Assisi Szent Ferenc. Prohászka azzal jellemezte történelmi jelentőségét, hogy „kordájával megkötötte a 13. század forradalmainak kerekét“. Pedig Szent Ferenc maga is forradalmár volt, csak Krisztus nyomában. Megtagadta nemcsak családját, hanem kora és társadalma egész úri életideálját. És ezzel többet ért el, mint az albigensek ellen felvonuló összes keresztes lovagok.

35