Szolgálat 51. (1981)

Tanulmányok - Bogyay Tamás: Néhány gondolat a középkor megértéséről

„siede des lumiéres“, a fény százada vezető szelleme, Voltaire adta ki a jelszót: „écrasez l’Infäme“, pusztítsátok el a gyalázatost, vagyis az Egyházat. A felvilágosodás épp azért tekintette ellentétének a középkort, azért bélyegezte sötétnek, mert az Egyház akkoriban vezető szerepet játszott. Ez valóban így volt. Az évezredben, amelyet hagyományosan középkor néven ismerünk, ugyanis az élet minden síkján óriási változások mentek végbe. Egy szigorúan körülhatárolható, egységes jellegű középkor épp olyan fikció, mint a klasszikus antikvitás, amelyet a humanisták akartak feltámasztani. A korai, érett és késő középkor évszázadainak valóban az adott bizonyos mélyen gyökerező egységes jelleget, hogy az egyes emberek és a közösségek is Istenbe kapaszkodtak, a vallás és szervezete, az Egyház életet irányító erő volt. A középkor „sötétsége“ hirdetői csak azt nem vették tudomásul, ami a mai középkor-kutatásban szinte közhely: azokat a szellemi energiákat és törekvéseket, amelyek a kis Európát az utolsó pár évszázad alatt a földkerekség szellemi és anyagi fejlődésének az élére emelték, épp ez az Istenre néző középkor termelte ki magából. Eltévelyedésnek, a haladás bénítőjának és gátjának minősíteni tehát vaskos történelmi tévedés.

Humanizmus, reformáció, felvilágosodás nem egyszer a „sötét“ középkorra kente mindazt, ami szerinte a múltban rossz volt. Aki azt szeretné tudni, milyen is volt valójában ez a kor, annak magukat az akkori embereket kell megkérdeznie. Ezt csinálja a modern medievisztika. írásban, képekben, egyéb emlékekben ezernyi a válasz. Egyáltalában nem adnak egységes és statikus képet. Nemzedékről nemzedékre, tájanként más a szó és más a hangnem. Természetes, hogy főként a szellemi elitnek, és a társadalom vezető rétegeinek a válaszai maradtak reánk. Az alattvalók tarka-barka tömege leikébe csak közvetve lehet néha-néha bepillantani. Mindenképp szembe tűnnek sajátságok, amelyek nagyon is elütnek mindattól, amihez a jelenben hozzászoktunk. Ragadjunk ki közülük mintegy jellemző szemelvényként néhányat.

A középkor első fele legjobb elméi már foglalkoztak a világ és az élet nagy kérdéseivel, természetesen a teológia kereteiben. Megvolt az elképzelésük a világtörténelemről is: meg voltak győződve, hogy utolsó szakaszában élnek. Ez a szakasz a Megváltással, Krisztus Urunk eljövetelével kezdődött, és a Végítélet fogja lezárni. Áttekinthetőnek tartották a múltat a világ teremtésétől, és eleinte próbálták kiszámítani az idők végezetét is. Korlátozottnak, áttekinthetőnek vélték a térbeli világot is, amelynek Jeruzsálem és Róma jelentette a középpontját.

Ez az áttekinthető, évezredekben mérhető világtörténelem a teremtéstől a végítéletig voltaképp az egyes ember életútját formázta: a születéstől a halálig, amely az időn és téren kívüli örök élet kezdete. Az egyéni embernek az Isten már megmutatta, merre kell mennie. A középkori ember tehát a múltban kereste és találta meg ezt az útmutatást. Meg volt győződve, nem eddig ismeretlen, új utak vezetnek az üdvösségre, hanem a régiek példája. Ez£rt tisztelte a hagyományt. Az újnak nem volt önértéke, minden újítás voltaképp csak a régi és örök értékek felújítása lehetett: re-novatio, re-formatio, re-naissance. A közép34