Szolgálat 51. (1981)

Tanulmányok - Bogyay Tamás: Néhány gondolat a középkor megértéséről

tűk. Természetes, hogy a nemzedékről nemzedékre szálló szájhagyományban a múlt képe egyre torzul. A történelem tudományának ez nem is volt elegendő. De a múltat módszeresen kutató tudóst nem elégíthette ki az írásban hagyományozott adatok egyszerű sorozata sem. A történész szeretné a múltat úgy maga előtt látni és másokkal is megláttatni, mint ahogy saját korát, a jelent ismeri, illetve ismerni véli. Ezért amit megtud a múltból, önkéntelenül is a maga korához méri, szereplőit saját világa hasonlatosságára képzeli el és jeleníti meg. Részben igaza van. Azok is emberek voltak, és a történelem emberek és emberi közösségek viselt dolgait beszéli el. Felmerül azonban a kérdés, igaz-e a kép, amelyet a régi emberekről rajzol? Meg lehet-e igazán érteni a múltban történteket, a régiek tetteit, gondolkodását, érzelemvilágát annak alapján, ahogy most, századokkal később cselekszenek, gondolkoznak és éreznek az emberek?

Természetes azonban az is, hogy a múltat a jelenhez viszonyítva értékeljük is. Közmondásosak a „régi jó idők“, részben talán csak azért, mert az emlékezók akkor még szépreményú fiatalok voltak. A távolabbi, immár „történelmi“ múlt értékeléséhez persze nem elég ez az egyszerű, egyéni mérce. A modern történettudománynak egyik legnagyobb eredménye épp az a belátás, hogy a múlt eseményeit és cselekvő meg szenvedő szereplőit csak saját korukhoz mérve lehet megérteni és helyesen értékelni.

Hogy ez mennyire nehéz feladat, arra mondhatnánk iskolapélda Európa történetének az az időszaka, amelyet a 17. század óta „középkornak“ szokás nevezni. A középkor-kutatás ma már önálló ága a történettudománynak, tekintélyes intézetei, tanszékei, folyóiratai vannak, nemrégóta két nagy szaklexikon kiadása is folyamatban van. Az elnevezés és a fogalom azonban nem módszeres tudományos eszmélkedések eredménye. A humanizmus, majd a reformáció is, el akarta határolni magát a közvetlen múlttól, amelyet jórészt megtagadott, lenézett és az igazán értékes hagyomány megszakítójának tartott. A humanizmus, az itáliai „rinascimento“, a klasszikus ókort akarta folytatni, a reformáció a tiszta őskeresztény hagyományt. Mindkettő megvetéssel tekintett a közbeeső, átmeneti időszakra, amelynek nem is találtak jobb nevet, mint „media aetas, media an- tiquitas, media tempóra, medium aevum“, azaz a közbeeső idők, „középkor“. Nem csoda, hogy a névnek nem felelt meg pontosan meghatározott fogalom. Máig vitatottak az időhatárok, csak nagy általánosságban mondhatni, hogy a középkor mintegy ezer esztendőt ölelt át a késő antiktól a 16. század elejéig, a reformációig, vagy nálunk magyaroknál a mohácsi vészig. Nem kevésbé homályos volt a fogalom tartalma, a középkori világ lényege. Ez azonban nem is érdekelte a humanistákat és a hitújítókat. Ök arra voltak büszkék, hogy új életre keltették a jót és szépet, ami ebben a közbeeső időben feledésbe merült. A „középkor“ elnevezés ennek megfelelően voltaképp semleges volt, nem értékelt. Annál többet mond a jelző, amely azután, főként a népszerűsítő történet- írásban, hozzátapadt: „sötét középkor“. Ledorongoló, megvető jelző, csak olyan kor adhatta, amely magát a szellemi fény kiváltságos birtokosának érezte. A

3

33