Szolgálat 51. (1981)
Halottaink - Lendvai Gyula SDB (Confratres)
a nagy szervező munkának köszönhető, hogy X. Pius pápa szentté avatására személyre szóló meghívót kapott Rómából. Mindig a legszegényebb, legelhagyatottabb helyeket választotta, ahová mások nem mentek. Ajtaja mindig nyitva volt a szegények, a bajban lévők számára. Szerény falatját szó szerint megosztotta. Kocsija soha nem volt. Pénzét is mindig elosztotta a rászorulóknak. Soha nem hordta a piros cingulust. Nem szerette, ha esperes úrnak szólították. Végtelenül egyszerű, Istennek élő pap volt. Működött még Kálmánházán, Hajdúdorogon; innen átjárt Hajdúnánásra. Járta a tanyavilágot, hogy a lelkekbe erőt öntsön. Több mint 100 embert vezetett vissza az Egyházba. Úgy működött, mint egy missziós pap. Azután Eszláron, majd Tiszanagyfalun volt, — itt kápolnát épített. Innen Kokadra ment, ahol a cigányokat patronálta. Szelíd báránnyá változtak, amikor megjelent, bármilyen civakodásban voltak előtte. Mivel járatos volt a szláv nyelvekben, a püspök Máriapócsra helyezte, ahol szinte állandóan gyóntatta a búcsúra érkező zarándokokat. Pócson már gyengélkedett, de még egy évig működött. Gyakran végezte szentmiséjét a könnyező Szűzanya oltárán. Végül 1978-ban nyugdíjazták. Ekkor végleg Dorogra költözött, jó testvére házába, aki hűséges gondozója volt haláláig. Agyvérzést kapott. Még felépült annyira, hogy bejárt a görög katolikus székesegyházba misézni. Mint egy óramű, olyan pontosan megjelent minden reggel 7-kor az oltárnál. Miséjére mindig másfél órai imával készült. Bemutatta a szentmiseáldozatot, s együtt hordozta Krisztussal a keresztjét. Egyszer aztán hiába várták a hívek, már nem bírt eljönni, végképp otthon maradt. Készült a halálra — éjjel égett a villany, s ő imádkozott, hol könyv volt a kezében, hol az olvasója. 1980. jún. 13-án — Szent Antal, a szegények pártfogója napján — szűnt meg nemes szíve dobogni. Egyik hive LENDVAI GYULA SDB (1903—1979) Gógánfán (Veszprém m.) született 1903. júl. 27-én. Az alsó négy gimnázium elvégzése után mint Mária-fiú, késői hivatás került az ősi búcsújánóhelyre, Péíiföldszentke- resztre a Szalézi Intézetbe 1923. jún. 4-én. Noviciátusát hat hónappal meg kellett hosz- szabbítani gyenge egészségi állapota miatt. Az első fogadalmat 1927. febr. 24-én tette le, az örök fogadalmat 1930. márc. 3-án Visegrádon. Teológiai tanulmányait a Szalézi Hittudományi Főiskolán végezte, amely ebben az időben Esztergomtáborban volt. 1934. jún. 24-én szentelte pappá Serédi Jusztinján bíborosprímás Esztergomban. Értelmes, egyszerű, igaz, őszinte, jóindulatú, egyenes jellemű, minden jóra, szépre fogékony, jámbor lelkületű fiatal volt, és az is maradt mindvégig. Tehetségével és szorgalmával még a teológia előtt pótolta a hiányzó gimnáziumi osztályokat. Valamit értett a zenéhez, s ennek a későbbi időkben jó hasznát látta. Tehetsége megmutatkozott írásaiban, kis alkalmi versek készítésében. (A Don Bosco naptár százesztendős jövendömondó verseit is többször ő írta.) Vezető, elöljárói tisztséget nem viselt. Inkább a háttérben húzódott meg, és szerény keretek között dolgozott, tette, amit rábíztak és amit tehetett. Mindenkivel szemben kifogástalan és igen finom modort tanúsított. Egyformán szépen beszélt és bánt az emberekkel. Mindig átlátszó életű és igyekezetú buzgó szerzetes és pap volt, Don Bosco hűséges követője. Bölcs életszemlélettel meg tudta különböztetni a lényegest a lényegtelentől, a körülötte folyó kis életek alakulását és a világban kavargó nagy történelmet is ilyen lényeglátó bölcsességgel nézte, s tudta, hogy mit hová kelj helyezni. Kötelességeit lelkiismeretesen teljesítette. Az elöljárók, a rendtársak várakozásának igyekezett megfelelni. Istent mindenekfölött szerette, a 104
