Szolgálat 50. (1981)
Alszeghy Zoltán: Párbeszéd? Helyes. De milyen?
Az elsőnek egyedüli célja, hogy elfogadtasson másoktól már kidolgozott tanokat vagy irányítást. A kapcsolatot egy nyíl jelképezheti, amely egyik a pontról (a kilövő felől) egy másik felé tart (ahhoz, akit eltalál). A „dialógust“, csak az különbözteti meg a monológtól, hogy a közlő állandóan tájékozódik, hogyan értetheti meg pontosan és fogadtathatja el a másikkal saját mondanivalóját. Egyáltalán nem tagadjuk, hogy az Egyház gyakran fölvette ezt az „anya és tanítómester“ magatartást. Éspedig joggal, mert isteni Alapítójától az igazságnak olyan örökségét kapta a lét és a cselekvés dolgaiban, amire a világnak szüksége van. Amikor elkezdte nevelni a középkor barbár népeit, és a hittel együtt tovább adta nekik az antik műveltség kincseit is, ezt a kapcsolatfajtát mind a két fél önként elfogadta. Igehirdetők és az igét befogadók egyaránt tudták, hogy az Egyház világosságot gyújtott szavával a sötétben ülőknek. A rátukmáló párbeszéd teológikusabb fajtája valósult meg az újkor elején. A civilizált világ ekkor elutasította a tanítvány! magatartást az Egyházzal szemben, azt tartva, hogy ez az Egyház már idejét múlta. Az Egyház viszont nem tanúsított nagy érdeklődést az először humanisztikus, majd illuminista, végül pedig tudományos-technikai civilizáció iránt: mindezt tudatlanságnak, tévelygésnek, erkölcsi romlásnak tekintette, és belemerevedett a tekintélyi prédiká- lás magatartásába. IX. Pius Szillabusa jelezte ennek a „dialógusnak“ a csúcspontját. Az ilyen párbeszéd mintája a tanító—tanítvány, sőt bíró és vádlott közti viszony. Sok egyházi ember ezt a magatartást tartotta az egyedül lehetségesnek, s tomista filozófiájuk és teológiájuk magaslatáról elnézően mosolyogtak a modernizmus, később az ateista eszmeáramlatok nyüzsgésén. Anélkül, hogy ítéletet mondanánk e magatartás jogosultságáról, nyíltan el kell ismernünk, hogy a rátukmáló dialógus az Egyház és a világ között lehetetlenné vált. Egyfelől a világ meg van győződve állandó haladásáról, és képtelen kétségbe vonni civilizációja alapvető elveinek jogos voltát, ezek között pedig ott szerepel az Egyház tekintélye alóli emancipáció. Másfelől maguk a hivők hozzászoktak az utolsó húsz évben divatozó állandó önkritikához, és így nincs bátorságuk engedelmességet követelő, vitathatatlan üzenet közvetítésére. Ezért egyre inkább terjed egy másfajta „párbeszéd“: az „értelmező“. Saint-Exupéry ír le a Kis herceg-ben egy mesebeli királyt, aki hitte, hogy az egész mindenség engedelmeskedik neki, mert mindig annak a megtörténtét rendelte el, ami úgyis magától megtörtént. Ugyanígy vannak keresztények is, akik nem merik remélni, hogy az egyházi igehirdetés megváltoztatja a világot, hanem úgy lábalnak ki kínos lelki frusztrációjukból, hogy minden eseményt az Evangéliummal egyezőnek értelmeznek. Az anyagi mindenség nem más, mint a kozmikus Krisztus; a hitetlenek és ateisták öntudatlan keresztények, sőt jobban teljesítik az Evangélium követelményeit, mint az Egyház látható egységén belül élők; a Biblia megsejtéseit — archaikus hüvelyüktől megtisztítva — feltaláljuk a modern eszmerendszerekben. Aki hozzászokott, hogy így élje át Egyház és világ találkozását, az elégedetten énekli: „Christus Vincit, Christus 8
