Szolgálat 50. (1981)
Alszeghy Zoltán: Párbeszéd? Helyes. De milyen?
regnat, Christus imperat"! Nem azért, mintha rá akarná kényszeríteni a „felnőtt világra“ Krisztus országát, hanem mert magát a világot értelmezi Krisztus jelének. Csak az a bökkenő, hogy ez a tetszetős magyarázat kevéssé fel meg az igazságnak. A világra rányomta bélyegét a bűn, megváltása csak reménybeli, és Krisztus úgy akarja megmenteni, hogy átalakítja jelenlegi helyzetét. Az apostolnak éppen az a küldetése, hogy megtérést hozzon létre, bátor szabadsággal hirdetve Krisztus szavát, amely megköveteli a szakítást a régivel, s fejtetőre állítja a világtól elismert értékrendet. Ennek az úgynevezett „dialógusnak“ sem egyik, sem másik formája nem felel meg annak a magatartásnak, amelyet a II. vatikáni zsinat a jelen óra követelményének tekint az Egyház és a világ találkozásakor. Milyen párbeszédet kell létrehozni? Az Egyház és a világ közti jövendő párbeszédnek két követelménnyel kell számot vetnie. Az első: az Egyháznak olyan üzenetet kell elfogadtatnia, amely „egyszersmindenkorra szóló öröksége“ a hívőknek (Júd 3); ebben az értelemben minden embercsoportnak „Krisztus tanítványaivá kell válnia“ az Egyház apostoli szolgálata által (Mt 28,19-20). A másik követelmény az, hogy a világnak magasan fejlett műveltsége van, bizonyos értelemben meghaladja azt, amit a hívők egyes közösségei kapnak, és a világképet megerősíti a technika fejlődése. Ennek a civilizációnak és ennek a világképnek van bizonyos jogos autonómiája; a világ nem tud lemondani és nem is kell lemondania róla, alávetve magát az Egyház politikai, társadalmi, kulturális vezetésének. Ennek az újfajta párbeszédnek a titkát úgy találjuk meg, ha elemezzük, milyen cél felé kell vezetnie az Egyháznak a világot. Ez a cél, az élő hit, nem minden egyes ember és minden embercsoport uniformizált „amen“-je; nem valami előregyártott gondolat és érzelem puszta elfogadása; hanem személyes állásfoglalás. Igaz, egybe kell hangzania tárgyi szabályokkal, de különböző személyek életmegnyilvánulása, és így magában kell hordoznia mindegyikük sajátos jellegét. Megfigyelhetjük ezt már Isten szava értelmi és érzelmi befogadásának végbemenetelénél is. Az élő hit aktusa, a Tamás-féle „én Uram, én Istenem!“ (Jn 20,28) többnyire nem közvetlenül, egy pillanat műveként tör elő. Előkészület kell hozzá, amelyet pl. a tridenti zsinat hangoztat és ír le (DS 1525—1527). Az ember kezdetben „rugdalózik a kegyelem ösztökéje ellen“ (Csel 26,14), és lassacskán igazodik hozzá az Igéhez. A megtérés első szakaszaiban még nem talál rá az elfogadás tökéletes módjára. A kegyelem sugallatától vezetve a fájdalmával viaskodó Jób kezdetben nem mondott teljesen kiegyensúlyozott mondatokat, de az Úr megértette és értékelte fokozatos érlelődését. A megtérés önmagunk fölött mondott ítélet, Abban a mértékben növekszik, amennyire kifejlesztünk magunkban bizonyos jó elemeket (ezeket a megtérés első kegyelme már létrehozta), és megtagadunk más, idáig dédelgetett mozzanatokat, amelyekről a megtérés második szakaszában kiderült, hogy nem egyeztethetők 9
