Szolgálat 50. (1981)
Farkasfalvy Dénes: A beviárium himnuszai magyar fordításban
eseményt sűrítenek össze. Ez a tény egy-egy sort vagy versszakot nem egyszer homályossá tehet, de mindenképpen teológiai pontosságú fordítást kíván. Az eredeti himnuszok majdnem kivétel nélkül éneklésre, tehát dallam mellé szövegként készültek. Legtöbbjükhöz egy-egy régi gregorián dallam — vagy akár több is — található a régi himnuszos könyvekben. Téves volna azonban mindenképpen arra törekedni, hogy a magyar műfordítást ezekhez a dallamokhoz szabjuk. Nem egy gregorián dallam magyar nyelven — mai ízlésünk szerint — aligha énekelhető. Ugyanakkor a magyar és külföldi egyházi énektárak bővelkednek olyan dallamokban, amelyek modern nyelvű és formahű himnuszfordításokhoz könnyen alkalmazhatók. Egyes esetekben talán régi népi dallamok használata vagy új modern dallam komponálása lehetne a legjobb megoldás, amennyiben egy himnuszt valóban énekelni akarunk. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy a breviárium nagy részét gyakorlatilag legtöbbször magánimádságra vagy legfeljebb közös recitálásra használjuk, és így a dallamok fontossága sokszor nagyon is másodlagos. Ezért óvakodtunk attól, hogy a fordítások legfőbb kritériumának az énekelhetőséget tegyük meg. A szemelvényekhez rövid bevezetést fűztünk, jelezve így az egyes himnuszok korára és a liturgiában betöltött szerepére vonatkozó adatokat. Egyúttal rámutattunk az egyes költemények tartalmi vagy stílusbeli jellegzetességeire és esetenként a fordításban felmerült problémákra. II. Szemelvények 1) Szent Ambrus három himnusza a) Reggeli himnusz Krisztushoz, igazi Napunkhoz Ambrus korában még a pogány napkultusz valóságos veszélyt jelentett a kereszténység számára. Az első versszakok azt domborítják ki, hogy a mi igazi fényforrásunk Krisztus. A 6. versszakban merész átmenetet találunk Krisztus mint „külső“ és mint „belső“ fény között. Ö a mi ételünk, a beléje vetett hit „józan mámort" okoz, amikor tetterős, lelkes, örömtől sugárzó, de egyben erkölcsileg fegyelmezett életre ihlet. A „józan mámor“ képe sztoikus eredetű, de igazában Ambrus költői egyéniségének is nagyszerű kifejezője. Az utolsó versszak eredetiben meglehetősen homályos, vagy talán túlságosan tömör: az Atya és Fiú teljes egységét és egyenlőségét, egymásban való létét fejezi ki. Ez a himnusz az új breviáriumban az első és harmadik hétfő laudeseiben szerepel. (A szakaszok oszlopban, tehát függőleges irányban olvasandók.) Ó fény visszfénye, az Atya dicsőségének sugara, fényből patakzó fénysugár, napfényt derítő napvilág! Igaz Nap, örök fényedet ragyogtasd tündökölve ránk, derítsd érzékeink fölé a Lélek tiszta sugarát. S most esd ve kérjük az Atyát, örök dicsőség Istenét, erő és kegyelem Urát, hogy mossa le a bűn sarát. öntsön szivünkbe tetterőt, a Gonosz fogát verje ki! Emeljen fel, ha elbukunk, legyen kegyelme támaszunk. 37