Szolgálat 50. (1981)
Béky Gellért: Istenkeresés Japánban
A kereszténység feladata volna fölfedezni, hitelesen értelmezni azt a szépséget, amely a dicsőség előrevetett megcsillanása, a föltámadás játékos előfutára az üdvösséget váró, vajúdó teremtésben. 10. Talán még a legjellegzetesebb japán vallási aktus a hála megnyilvánulása. Nehéz volna szavakba ölteni, mit is értünk „kansa“-n. De nem is fontos. Csak érezzük, tudjuk, legyünk róla meggyőződve: van Valami (vagy Valaki), kell lenni Valaminek, Ami (vagy Aki) öntudatlanul is, akaratlanul is „könnyeket csal a szemünkbe" (Sajgjó középkori bonc-költő). A Titokzatosnak, a nálunknál sokkal Nagyobbnak tapasztalati megsejtése, megélése ez, amit hálánk kifejezésével vallunk meg. A hálától pedig már csak egy lépés az Áldás és Adomány kútfejéig, Istenig. Mégis éppen ez az egy lépés a legnehezebb, ezen a keskeny, rövid hídon való átlibbenés a legmerészebb lépés sokak számára! Talán éppen a természettel való érzelmi, tapasztalati egyesülés: a szépség élvezése és értékelése, valamint a hálaélmény az egyik oka a japánok imádságra, szemlélődésre való hajlamának. A csend, a szemlélődő elmélyedés nagy népszerűségnek örvend a japán keresztények között. A férfiak persze kevésbé mutatnak rá hajlandóságot, mint a nők, vagy ha igen, akkor az élen járnak benne (zen, lelkigyakorlatok). Egy szemlélődő szerzetesnővér gyermekded öntudattal, szinte büszke maga- biztossággal írta nekem egyik levelében: „A szemlélődő ima mozgatja igazán a világot! Addig, míg mi imádkozunk, mozog a föld!“ így valahogy fejezte ki magát. Ez a nővér aligha olvasta Teilhard-nak az imádságról írt szavait, aki szerint az imádság az univerzumot mozgató energiák leghatalmasabbika... 11. Egyszer egy családias kiránduláson vettem részt, az ószakai öbölben fekvő Awadzsi szigetre. Egy sereg gyerek is jött velünk, a szülők magukkal hozták csemetéiket is. A felnőttek csakhamar belefeledkeztek a tere-ferébe, csak úgy félszemmel pillantgattak itt-ott a természet pazar szépségeire. Az egyik elemista kislány odaszegődött mellém: „Jaj de szép ez a virág! Ugye Páter, ezt is a jó Isten teremtette? Tessék csak nézni a tengert: ugye milyen nagyszerű! A tengert is a jó Isten csinálta, ugye?“ „Hát te hol tanultad ezeket?“ — ámultam el a gyerek boldog örvendezésén. „Anyukával minden este olvassuk a Szentírást. Ö tanít meg ezekre a dolgokra — felelte naív ártatlansággal. Egy kis idő múlva megint elkezd csacsogni: „A múltkor a jó Istennel álmodtam. A jó Isten eljött hozzám!“ „Na és te mit csináltál akkor?“ „Játszottunk egymással! Nagyon érdekes volt.“ Mindezt úgy mondta ez az alig hét éves kislány, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Szerencsés gyerek — gondoltam magamban —, akinek ilyen remek édesanyja és ilyen álmai vannak! A gyerekek látják az Istent. Egy óvodás kisgyerek csodálkozva mondja az óvodás nővérnek: „Nővér, olyan boldognak érzem magam, ha a jó Istenre gondolok!“ Mintha azt akarta volna kérdezni a nővértől, mi lehet az oka, hogy any- nyira tetszik neki a jó Istenről szóló történet? Ilyenkor egészen megnyugszik. 29
