Szolgálat 49. (1981)
Halottaink - P. Mócsy Imre SJ (R.)
XXIII. János pápa püspökké nevezte ki. 1964. okt. 28-án a budapesti Szent István bazilikában dadimai püspöki címre szentelték, és lett a szombathelyi egyházmegye segédpüspöke. Ezután mint jóságos atya járja végig megyéspüspökei megbízásából az egyházmegyét, hogy kiszolgáltassa a bérmálás szentségét, templomokat, oltárokat, harangokat szenteljen, és hirdesse Krisztus felfoghatatlan gazdagságát. Nagyon szeretett a papok társaságában elidőzni, kedvesen, egyszerű dolgokról is elbeszélgetni velük. De minden rendű és rangú, egyszerű és művelt emberhez is volt keresetlen, közvetlen szava, ügyesen megválasztott témája, hogy tudásának gazdagságából észrevétlenül is mindenkinek adjon valamit. A szombathelyi Szent Erzsébet plébánián 15 évig végzett lelkipásztori munkát. Közvetlenül püspökké szentelése előtt 9 évig mint kisegítő káplán és a legutóbbi 6 évben, egy évvel ezelőtt kezdődött betegségéig minden vasárnap és ünnepnap a reggel 7 órai szentmisét akkor is bemutatta itt, ha aznap két helyen is kellett bérmálnia. Órák hosszat gyóntatott, és készségesen vállalt minden munkát, amellyel a híveket szolgálhatta. Hogy tudott örülni az apró kis eredményeknek is! A megújult plébánia- templom szépségének, az énekkar fejlődésének, az öregekért és betegekért bemutatott szentmisék bensöségének, amelyek keretében a plébánia lelkipásztoraival együtt szolgáltatta ki sokaknak a szentkenet szentségét is. A végső búcsú fájdalmában vigasztal bennünket a feltámadásba és az örök életbe vetett hitének nemcsak ajkáról sokszor elhangzott tanítása, de példamutatása is. Mert súlyos betegsége tanúságtétel volt erős hitéről! így csak azok tudnak meghalni, akik egészen bizonyosak abban, hogy a halálban becsukódik mögöttük egy kapu, és odaát kinyílik számukra egy másik. Ott maga Krisztus, az örök Főpap várja haza hűséges szolgáját, hogy megadja neki a teljes Szentháromság egy Isten boldog birtoklását. — Fáradt testét kívánsága szerint a szombathelyi temető papi sírkertjébe helyeztük nyugovóra a feltámadás reményében. TI P. MÓCSY IMRE SJ (1907—1980) „örömmel és Isten legszentebb akaratát mindig és mindenben áldva jelentem, hogy 1980. június 12-én, életem 73., hivatásom 55. és papságom 44. évében magához szólított az Úr, hogy életemről meghozza a legfőbb ítéletet. Mikor az Úrnak ezt az utolsó hívását is követem, bocsánatot kérek mindazoktól, akiket megbántottam, és akinek életemmel botrányt okoztam. Kérem engesztelő és megkérlelő imádságtokat ahhoz a Krisztushoz, aki egyedüli reményem, és akit szerethettek .akármelyik' embertestvéretekben. Köszönöm mindenkinek, hogy szóval, példával, imával segítettetek azon az úton járnom, mely abba az országba vezet, ahol már ,se halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom'. A boldog viszontlátás reményében maradtam a régi, de már igazán el nem múló szeretettel Mócsy Imre, S. J.“ Halála előtt 3 és fél évvel állította össze magának ezt a szokatlan „gyászjelentést". Csak a dátumokat kellett pótolni. + „Mondjam el életemet? Azt mondanám, hogy .hagytam magam szerettetni, ennyi az egész'. Újmisés szentképemre is ezt írattam: .Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok.' Ez is lehet az életszentség egy módja: Istentől elfogadni. Bevallom, hogy amikor elakadtam az életszentségben, mindig az volt a baj, hogy nem fogadtam el, amit adott. Amikor pedig elfogadtam, bármilyen kereszt is volt, az mindig nagy öröm volt, és mindig jó volt. Igaz, nem ment ez olyan egyszerűen. Gyermekkoromban sok .mindenre nem gondoltam. Csak most öregkoromban jut eszembe, hogy milyen hálásnak kell lennem édesapámnak, aki ügyvéd korában is napi áldozó volt. Sokat köszönhetek elemista 96
