Szolgálat 49. (1981)

Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Evilági élet - örök élet

kedvező, hamis az, ami kedvezőtlen. Hányszor találkozunk a történelemben az igazság ilyen manipulációjával! De épp az a tény, hogy az emberek ilyenkor lelkűkben szenvednek, bensőleg tiltakoznak, és a társadalom elrothad, bizonyíték arra, hogy az igazi igazság egy és örök. És mennél egyszerűbb, annál jobban megtapasztalja az ember az egységét, örök és változhatatlan méltóságát. „Légy jó mindhalálig“ — Móricz Zsigmond Nyilas Misijének ez az igazsága örök, nem fog rajta a halál. Nemcsak a „halálig“ kell jónak lennünk, hanem „a halál árán“ is. „Légy jó mindhalálig“ — olyan igazság ez, amiért érdemes meghalni, és emberek milliószámra meg is haltak érte. Nagy vértanúk és egyszerű édesanyák, hősies betegápolók és tüdejüket kiköhögve családjukért dolgozó édesapák... sokan, sokan. És mindenki, aki emberi ember, akinek nem satnyult el a szíve és nem sorvadt el az elméje, az tudja, hogy ezeknek a névtelen hősöknek van igazuk, hogy az igazság, amelyért meghaltak, többet ér, mint az evilági élet. ösztönösen az állat is fel tudja áldozni az életét, de a megismert igazságért csak az ember képes meghalni. Milyen misztérium az ember, aki egy ilyen, minden véges evilági életet értékében felülmúló, örök igazságot képes befogadni, egész létébe gyökereztetni?! Az igazsággal való viszony az ember számára ablak, amely az örökkévalóságra nyílik.

De ugyanígy, vagy még inkább vág rést az ember létében az örökkévalóság felé a szeretet is. Ki ne ismerné a nagy szerelmesek szavajárását: „Szeretlek örökké!“? Még nem vallásos embernek is önkéntelenül ilyen szó jön ajkára, amikor szerelmét megvallja. Ki ne ismerné Petőfinek feleségéhez intézett sorait, mintegy a síron túlról, ahol a költő megsebzett szíve „még akkor is, ott is, örökre szeret“! Nem költői túlzás ez, hanem az emberi szív legmélyebb vágyának megnyilvánulása. „Lust will Ewigkeit, tiefe, tiefe Ewigkeit" (Az öröm örökkévalóságot akar. Mély, mély örökkévalóságot) — mondotta egy híres filozófus (Nietzsche). Minden öröm, de elsősorban a szeretet öröme örökkévalósággal terhes.

Az ember, aki valakit tisztán, mélyen szeret, nem tekinti a másik embert eszköznek, esetleges jelenségnek, megismételhető esetnek, kicserélhető tárgynak, hanem egyszeri, megismételhetetlen, örökérvényű csodának. „Vagyok, mint minden ember, fenség" (Ady). Nemcsak én vagyok „fenség“ (ez még lehetne felfuvalkodott önzés gondolata is), hanem elsősorban „te“ vagy fenség, te, akit szeretek, akiért odaadnám az életemet, aki mindenem vagy. Neked nem szabad elmúlnod, neked élned kell, te élni fogsz! A szív, a lélek, az egyéniség, amely benned megvalósult, fényes lánggal lobog vagy csendes tűzzel ég, oly nagy, örök érvényű érték, hogy elmúlnia nem szabad.

Mi kis kaliberű, korlátolt emberek legtöbbször csak néhány emberrel szemben érzünk ilyen szeretetet. A gyermek szülei iránt, a szülők gyermekeik iránt, jóbarátok, szerelmesek, házastársak egymás iránt. És már ez is nagy dolog. Mert bizony vannak fásult, cinikus emberek, akikből ez a korlátolt kiterjedésű szeretet is kiszáradt. Az ilyen szeretetlen emberek élete elsenyved, kiüresedik, pokollá lesz, és poklot teremt maga körül.

6