Szolgálat 49. (1981)
Tanulmányok - Erwin Ringel: Az öngyilkosság: végzet? kihívás?
Ami az öngyilkossági képzeteket illeti, az ilyet kétféleképpen mozdítjuk elő: Először is akkor, ha az öngyilkosságból tabut csinálunk, fogalmával kapcsolatban a tilosnak, a titokzatosnak, a mágikusnak benyomását ébresztjük, és ezzel pontosan a „tiltottnak“, az „elhallgatottnak" azt a légkörét teremtjük meg, amelyben olyan „vonzóvá“ válhat. Talán igen felszabadítóan hatna, ha egyszer teljes becsületességgel beszélnénk erről. A másik oldalon viszont: ha beszélünk róla, azzal a felelősségtudattal történik-e, ami ehhez okvetlenül szükséges? Eszünkbe jut-e közben a Biblia mondása: „A nyelv élet és halál ura“? Minden szóban óriási építő vagy romboló erő rejtőzhet: a szakember számtalan példát ismer, amikor egy szóbeli megnyilatkozás (magánembereké, vagy a sajtó, a tömegtájékoztató eszközök stb. képviselőié) útját egyengette, hogy valaki életben maradjon, vagy hogy elpusztítsa magát. Ezzel valamiképpen ahhoz a kérdéshez érkeztem, hogy mit tesz az öngyilkosság veszélyében forgó emberekért az állam. A „Süddeutsche Zeitung“ c. újság nemrégiben azt írta, hogy egy öngyilkossági kísérletet elkövetett ápolónő csak egyszer hallott utána még az államról: Amikor autóvezetői vizsgát akart tenni, vizsgálatra hívták be, fölvetve a kérdést, hogy „egy ilyen személy“ alkalmas-e még egyáltalán a vezetésre. Más módon nem vett részt életében az állam. Nos: az állam mi vagyunk, mindannyian, az a mi közösségünk, amelyért felelősség terhel, főleg demokráciában. Ezért az a személyes véleményem: igyekeznünk kellene, hogy több történjék, mint eddig. Az állam lépésről lépésre állást foglalt amellett, hogy különböző betegségek gyógyítását ne hagyja többé csak egyéni kezdeményezésre. Sziklaszilárd meggyőződésem, hogy az öngyilkosság betegségeit illetően is van ilyen kötelezettsége. Bruno Kreisky osztrák kancellár 1971-es nyilatkozatában kijelentette, hogy az ausztriai öngyilkossági arányszám süllyesztése kötelessége az államnak. Ennek folytán most megtették az első intézkedéseket, hogy állami intézményt hozzanak létre a válságos helyzetekben történő beavatkozásra. Úgy vélem, ez mérföldkő az öngyilkosság megelőzésének fejlődésében. Még egyszer visszatérek tételemre, amely szerint az öngyilkosjelölt lelkibeteg: A tétel hátrányaira már rámutattam, és egyben hangsúlyoztam: ez nem tarthat bennünket vissza a tapasztalati igazság hirdetésétől, csak meg kell próbálnunk a hátrányokat az előítéletek eloszlatásával csökkenteni. Azonban azt se hallgassuk el, hogy ez a tétel három nagy előnyt is hozott magával: a) Világosan nőtt az orvosok készsége, hogy tevékenyen részt vegyenek az öngyilkosság megelőzésében. b) A betegségről szóló megállapítás lehetővé tette annak fölismerését is, hogy az öngyilkosság lehet belső, lelki, nem pedig csupán szociológiai jelenség. c) Mindenekelőtt ennek befolyása alatt kerekedett felül végül is a katolikus egyházban az a meggyőződés, hogy senkitől sem tagadja meg az egyházi temetést. És ezzel hadd térjek rá — hiszen végtére is vallásos szervezetben beszélek — avail á s r a . Alapjában véve a vallásnak sem tudok jobb osztályzatot adni, 3 33
