Szolgálat 49. (1981)
Tanulmányok - Szőllősy Julianna: Halál - vagy túláradó élet?
mint az államnak. Ami saját katolikus vallásomat illeti: azt hiszem, a keresztényi szeretet nem merülhet ki abban, hogy az öngyilkosokat egyházi temetésben részesítik. A legjobb hozzájárulás az öngyilkosság elleni küzdelemhez a felebaráti szeretet. Az embernek szokása párbeszédet folytatni a halottakkal; például felháborodva mondja: Miért tetted ezt velem? Vagy: Bűnös vagyok, szemrehányásokat teszek magamnak, most már sohasem lehetek boldog az életben. Alfred Adler így fejezte ki ezt: „Az öngyilkost találó csapás másokat sem kímél.“ Vagy azzal a gondolattal próbálja vigasztalni magát: Ennek már jó, maga mögött hagyott mindent, legyen neki könnyű a föld. Vagy dicsfényt von a feje köré: úgy halt meg, mint valami hős. Minden ilyen dialógus alapjában véve értelmetlen, mert elkésett. Az élők felé kell idejében odafordulnunk, ez a kötelességünk. A kereszténynek különleges megbízatása van erre, mert minden testvérében, a legkisebbnek mondottban is, Krisztust látja. Szőllösy Julianna HALÁL - VAGY TÚLÁRADÓ ÉLET? Gyermekek találkozása a halállal A vallásos nevelésnek talán egyetlen fejezete sem állít annyi nehézség elé, mint Jézus halála és feltámadása. Nem lehet egyszerűen mellőzni, hiszen ez hitünk középpontja, de mint tematika is állandóan fölmerül. Nemcsak az évenként megismétlődő húsvéttal kapcsolatban, hanem a mindennap sok gondjá- ban-bajában, az elmúlással és halállal való sokféle találkozás közben is. Bizonyára megvan a karácsonyi időszaknak is a maga nehézsége. De ott - legalábbis első pillantásra — úgy tűnik, hogy amiről szó van, jobban megfelel a gyermeki léleknek. Csakhogy igazán az-e a nehézség, hogy szenvedés, gyötrő aggodalom, meg- kínzatás, halál, feltámadás mind nagyon távol esik a gyermektől, meghaladja látókörét? Nem inkább úgy van-e, hogy mi felnőttek magunk is nehezen boldogulunk az emberi életnek ezekkel az őskérdéseivel? A gyermeknek a halál még nem abszolút tény; ő még csodákkal számol. Szívesen elhiszi nekünk felnőtteknek, ha elbeszéljük, hogy valaki, aki halott volt, újra él. De hogy állunk mi magunk ezen a téren? Azt kérdezzük: „Hogyan magyarázzam meg gyerekeimnek a húsvéti eseményt?" Nem azt jelenti-e igazából kérdésünk: „Hogyan magyarázzam meg saját magamnak a halált és az örök életet?“ — „Igazán így van? Hogy történt ez?“ — kérdi a gyerek. Nem a mi kérdéseink is ezek? Felnőtt és gyermek ugyanabban a csónakban ül itt. Mi felnőttek nem vagyunk biztonságos tudás birtokosai, amelyet fölényesen közölhetnénk a gyermekekkel. Ezért az itt következő válaszkísérlet egyaránt érvényes a nevelő gyakorlati munkájára és a felnőttekre is, 34
