Szolgálat 49. (1981)
Tanulmányok - Erwin Ringel: Az öngyilkosság: végzet? kihívás?
ha a másik gyönge, mert a gyönge ember ártalmatlan ellenfél? Olyan társadalomban, ahol még mindig hatalmas erők sajtolják belénk: „Pontosan ott tartasz, amit megérdemelsz. Ha fent vagy, az a te teljesítményed, ha lent maradsz, csakis a te hibád.“ És nem torkollik-e a könyörtelenségnek ez a filozófiája mindig újból Nietzsche szavaiba: „Ami hullóban van, azon még lökni kell egyet.“ Mindannyiunknak meg kell kérdeznünk magunktól, mennyiben osztozunk itt vagy ott ebben a magatartásban. Henseler Ulmban egy igen érdekes tanulmányt írt a gyermeki neurózis idejében föl nem fedezett formáiról, éppen azokról, amelyek a szülőknek „rokonszenvesek“: különös törtetés a teljesítményre és készség az áldozatra, különösen gátlásos és engedelmes viselkedés. A szülőknek ilyenkor eszükbe sem jut, hogy ez betegség tünete lehet. Csak mutasson fel a gyerek minél nagyobb teljesítményt, áldozza fel magát, legyen csöndes és engedelmes, mert akkor nekik maguknak nincs velük bajuk. Henseler e megállapításának (neki különben éppen az öngyilkosság problémakörében más értékes vizsgálatokat is köszönhetünk, az öngyilkosok önértékelését illetően) föl kellene nyitnia a szemünket: nevelésünk hány „építőkockájával“ mozdítjuk elő valójában a személyes beszűkülést, elsatnyulást és elszigetelődést, az ön- gyilkosság megannyi előzetes lépcsőfokát! Még nem is olyan régen rajzolta meg egy könyvében Peter Handke, belső szükséglettől indíttatva, anyja öngyilkosságát. A könyv címe „Vágytalan boldogtalanság“. Egy asszony története kora gyerekségétől, klasszikus példája az ön- gyilkosság előtti fejlődésnek, bele a boldogtalanságba, míg végül minden vágy kialszik, hogy megfordítsuk ezt a boldogtalanságot. Peter Handke ezt mondja a folyamatról: „Volt egy idő az életében, nem is rövid, amikor valakinek csak a kisujjával kellett volna inteni, és más gondolatokra jut. De senki sem intett a kisujjával.“ Kell-e még itt kommentár? Ezzel eljutottam az agresszió kérdéséhez. Mert világos, hogy az ilyen csalódott emberben elkeseredés, sőt agresszió hatalmasodik el. De ha már hozzájárulunk ennek létrejöttéhez, mit teszünk annak érdekében, hogy az illetőnek legyen lehetősége valami megengedhető formában ismét leadni ezt a töltetet? A pszichoterápeutának — különösen ha öngyilkosjelöltekkel foglalkozik — hivatásánál fogva készen kell állnia, hogy tűrje a beteg agresszióját, lehetővé tegye levezetését (ez az öngyilkosság modern gyógymódjának lényeges alkotórésze). Az öngyilkosság ellen küzdve mindig nagyon megnyugtat, ha valaki képes volt így levezetni az agresszióját; akkor, legalább egy bizonyos időre, túl van a legnehezebbjén. Nem olyasmit csinál-e itt a pszichoterápeuta, amire minden embernek mint embertársnak készen kellene állnia? Nem a felebaráti szeretet elsődleges tette-e ez, egyáltalán nem valami különleges dolog? A pszichoterápia keretében ez persze meghatározott eljárásmóddá, az emberek közti közlekedés alkotórészévé lesz. De ki tagadhatná, hogy az öngyilkosságtól való megóvás nemcsak a szakemberek feladata, hanem minden egyes* emberé; kihívás, amivel szemben helyt kell állni? 32
