Szolgálat 49. (1981)

Tanulmányok - Erwin Ringel: Az öngyilkosság: végzet? kihívás?

és bizalmatlanul áll a lelki zavarban szenvedővel, a lelkibeteggel szemben. De nem a tételt kell megváltoztatnunk, hogy az öngyilkosjelölt lelki zavarban szenved — a gyakorlat állandóan igazolja, hogy ez áll —, hanem a lelkibetegek iránti beállítottságot. És azt hiszem, itt kiterjedt feladat előtt állunk: el kell tüntetni az előítéleteket, s ehhez az ún. „szakembereknek“ az eddiginél kétségtelenül jobban hozzá kell járulniok.

Kihívást képvisel minden ember is, aki megkísérli az öngyilkosságot. Sokan azt mondják: ez nem is akart meghalni, különben már halott lenne. Sőt vannak orvosok, akik — tudatosan vagy öntudatlanul — úgy fogják fel a dolgot: miért nem végzett „alaposabb“ munkát, hogy ne kelljen vele „vacakolni", hanem „le lenne zárva“ az egész. És vannak, akik az ilyen embernek csakugyan szemére vetik, hogy életben maradt. Tapasztalataim alapján azt mondanám: Minden öngyilkossági kísérlet, akármilyen „ártalmatlan“ is, egy öngyilkos magatartás része; jelzi, hogy az illető válságos helyzetekben hajlik erre. Ezúttal talán jól végződött, de azért komolyan kell venni. Mert már rövid időn belül eltolódhat az öngyilkossági kísérletben még meglévő élet—halál egyensúly a halálos kimenetelű önmegsemmisítés felé. Ártalmatlan öngyilkossági kísérlet tehát nincs, és nem szabad félreérteni Stengel mesteri fogalmát sem az öngyilkossági kísérlet „felszólító szerepéről“: Sokan taktikának tartják az embertársakhoz intézett felszólítást, és óvnak attól, hogy „bedőljünk“ neki. Miféle világ az, amely így lebecsüli, tudomásul sem veszi, sőt bünteti a másokhoz intézett hívó szót?

Egy szót arról, mi a társadalom jelentősége a dinamikus beszűküléshez való hozzájárulásban. Itt is egy gyalázatos trükkel tehermentesítettük magunkat. Ti. úgy állítottuk be az öngyilkost, mint szabad embert, aki egyszerűen akaratát juttatja kifejezésre, tehát ezt tiszteletben kell tartanunk. Már céloztam arra, hogy az ún. „önkéntes halál“ fogalma minden idők legszörnyűbb tévedéseinek egyike. Az öngyilkosság elkövetése roppant érzelmi beszűkülés állapotában történik, a szó szoros értelmében ez a végső szabadsághiány. Egyszer megkérdeztem egy betegemet: „Miért akart meghalni?“ Teljes felháborodással válaszolta: „Ugyan ki akarja ezt! Akarata ellenére teszi meg az ember.“ Hadd emlékeztessem önöket ezzel kapcsolatban egy Luther-idézetre: „Sok embert, aki megöli magát, az ördög űz erre, ő gyilkolja meg őket, mint az útonállók az utasokat, nincs hatalmuk önmaguk felett.“ Ma csak más kifejezést kell alkalmaznunk az „ördög“ és „útonálló“ helyett, ti. a „dinamikus beszűkülést“, hogy ugyanazt a tényállást körülírjuk. És meg kell kérdeznünk magunktól, mennyiben mozgósítjuk mi magunk ezeket az ördögöket és útonálló- kat?

Ezzel ott vagyok a következő pontnál, az emberi kapcsolatok beszűkülésénél. Nem járulunk-e hozzá valamennyien, hogy egyesek beszorulnak az öngyilkosság előtti magányba, kapcsolatszegénységbe? Együtt vagyunk-e az emberekkel, vagy csak mellettük, vagy éppen ellenük? Nem sikerre törő társadalomban élünk-e, ahol a sikert a másik ellenében kell kivívni, tehát örülünk,

31