Szolgálat 49. (1981)
Tanulmányok - Erwin Ringel: Az öngyilkosság: végzet? kihívás?
bői kiszabadítsa, szinte azt mondhatnánk, megváltsa. Kérdem Önöket: megteszi ezt az iskola? Nem inkább pontosan abban a szerepben hagyja meg a növekvő embert, amelyet kezdettől fogva betölt? Hányszor lehet elmondani, hogy valaki más lett az iskola elhagyásáig, bátrabb kedvvel távozik, mint ahogy kezdte? Látják tehát: a dolgok szakadatlanul tovább fejlődnek bennünk. És szabadjon most egy alapvető kérdésre felhívni a figyelmüket. Ez pedig az óvatos egyensúly az egyes ember és a társadalom megfigyelése között. Sok mindent tesz maga az érintett, és sok mindent a körülötte lévők. És én elutasítanám, ha az érintett csak a többiekre tolja a felelősséget, de azt is, ha a többiek csakis őt okolják. Meg kell találnunk az egyensúlyt a kétféle lelki higiénia közt: az egyik, amelyik az egyénnel foglalkozik, a másik pedig a társadalmat is magában foglalja, és megpróbálja megértetni vele, hogy felelős — lelki téren is — minden egyes ember egészségéért és betegségéért. Hogyan viszonyul ma a társadalom az öngyilkosság veszélyében forgó emberhez? Hogy ezt megítéljük, elég az öngyilkosság fokozott kockázatában élő csoportokra gondolnunk. Hogy csak a legfontosabbakat említsük: öregek, gyógyíthatatlan betegek, menekültek, magányosok, politikailag, vallásilag, faji- lag üldözöttek, olyanok, akiknek felfogása és szokásai eltérőek a szabálytól, bűnözők, affektiv, emocionális vagy társadalmi szükségtől szenvedők. Nem közös-e mindezekben egyvalami: hogy olyan csoportokhoz tartoznak, amelyeket a többiek megvetnek, elutasítanak, átlagon alul értékelnek? Nem úgy van-e, hogy mind a mai napig nem mérünk egyforma mértékkel, és így bizonyos embereket kizárással fenyegetünk? És csoda-e akkor, ha ezek a kitaszítottak fokozott mértékben az öngyilkosság veszélyében forognak? A megvetés az öngyilkosság után sem szűnik meg. Például ha az illető öreg volt, ezt halljuk: úgy sem volt már neki sok hátra; ha fiatal: féktelenségében lett öngyilkos, túlságosan jó dolga volt. Sokan bűnösöknek, gyáváknak vagy „népelleneseknek“ minősítik az öngyilkosokat; mások azt mondják: „Úgy kell nekik, csak azt kapták meg, amit akartak.“ Ebben az összefüggésben szeretnék megemlíteni egy személyes problémát: Ha öngyilkosság veszélyében forgó emberekkel törődünk, azt tapasztaljuk, hogy mindnyájan lelki zavarban szenvedő emberek. És akkor kötelesek vagyunk kimondani: ezek betegek. Nem elmebetegek (az öngyilkosoknak csak egynegyede vagy legföljebb egyharmada szenved elmebetegségben, és ha meggondoljuk, hogy az ún. endogén depressziót ugyan az elmebetegségekhez sorolják, de alapjában véve kedélybetegség, és így ezt a nagy csoportot is még leszámítjuk, akkor az elmebetegek százaléka igazán alacsony marad), hanem lelki- betegek csökkent teherbíró képességgel és az öngyilkosság előtti tünet- csoport minden más tünetével. Kötelességünknek érezzük továbbá, hogy ezeket az új ismereteket közöljük az érintettekkel, mindenekelőtt pedig az orvosokkal (hiszen azok illetékesek a betegségekben) és az egész lakossággal. Fölmerül azonban a kérdés: igazán jó szolgálatot teszünk-e ezzel az öngyilkosság veszélyében forgó embereknek? Hiszen a mai társadalom változatlanul elutasítóan 30
