Szolgálat 49. (1981)

Tanulmányok - Erwin Ringel: Az öngyilkosság: végzet? kihívás?

tenni valamit ellene. Igaz, nem tudunk mindig sikert elérni, és ez éppen az öngyilkosság megelőzésében fáradozókra mindig állni fog, mert öngyilkosság alkalmasint mindaddig lesz, amíg ember él a földön. Másrészt azonban emiatt nem érezhetjük máris fölmentve magunkat, ha hibázunk az öngyilkosság megelőzésében, nem húzhatjuk ki magunkat az olcsó mondással: „Itt úgysem lehetett volna semmit sem tenni.“ Mert az esetek többségében igenis lehetett volna.

Azért tudunk ma segíteni — mindenesetre sokkal inkább, mint azelőtt —, mert az „öngyilkossági tünetcsoport“ idejében fölfedezett állapota sokféleképpen elmulasztható, vagy legalábbis javítható. Javítja már az embertársi kapcsolat, az elszigetelődés megszüntetése, az igazi odaforduiás. Továbbá hozzájárul ehhez egy új, sajátosan öngyilkosságellenes gyógymód, amely lehet gyógyszeres, lehet pszichoterápikus (egyéni vagy csoportterápia), vagy pedig szocio- terápikus. Egyszóval ma egy sor emberi lehetőség áll rendelkezésre. A napnál világosabban meg szeretném mondani: nem hiszem, hogy jogosultak vagyunk egy embert — hogy úgy mondjam — „csakazértis“ életben tartani. Az egyedül jogosult dolog valóban megóvni az öngyilkosságtól, ha ti. sikerül úgy kezelnünk, úgy befolyásolnunk, emberi kapcsolatok hálózatába beépítenünk, hogy lelkiállapota megváltozik, és újból örömét leli az életben. Ez az egyedüli valódi esélyünk. Hisz különben az öngyilkosságtól való megóvás újfajta kényszerré válik, erőszakos életben tartás lesz, és az öngyilkosság megelőzésének ilyen módszerét én elutasítanám.

Az öngyilkosság tehát nem szükségképpen végzet, de mindenképpen k i - hívás mindannyiunknak. És ezzel elérkeztem a cím második feléhez. Kérem, ne vegyék rossz néven a következő megjegyzést: Ha önök eltökélték, hogy telefonon végzett lelkigondozásuk keretében próbálnak az öngyilkosságtól is megóvni, ezzel csak kísérletet tesznek annak a jóvátételére, amit ezek ellen az emberek ellen a társadalom sokféleképpen elkövetett. Vagyis önök is. Hiszen mindegyikük tagja ennek a társadalomnak. Valószínűleg nem vagyunk vele egészen tisztában, de mindannyian hozzájárultunk, hogy sok emberben öngyilkosság előtti tünetcsoport jön létre. Mert szeretném most teljes nyomatékkai kimondani: az öngyilkosság előtti tünetcsoport kifejlődéséért sok ember felelős. Legelőször és mindenekelőtt a szülők. A kutatás mindig világosabban mutatja, hogy az a sajátságos első hat életév, amelyet mi hajlamosak vagyunk lenézni, nagyon is jelentéktelennek tartani, mindenestül eldönti, hogy helyes önértékelés vagy a legmélyebb belső elbizonytalanodás lesz-e uralkodó valakiben, hogy kialszik-e benne az életöröm, vagy pedig készen áll, hogy jókedvűen, a világ felé nyitottan járja végig életútját. És ezt a szülők közvetítik magatartásukkal, odafordulásukkal, figyelmességükkel, egységükkel, összhangjukkal vagy egyenetlenségükkel, azzal, hogy bátorítanak vagy elveszik a bátorságot, ősbizalmat vagy ősbizalmatlanságot keltenek. Ez az első döntő szakasz. És később állandóan folytatódik. A gyermek iskolába kerül, és ott már a család révén bizonyos szerepbe kényszerül, bátor kedvvel vagy szárnyaszegetten jön. És most az iskolára várna annak a nagy feladatnak a vállalása, hogy őt szerepé29