Szolgálat 49. (1981)
Tanulmányok - Weissmahr Béla: A lélek halhatatlanságának kérdése az emberi értelem fényében
ugyanarra a létezőre, ugyanarra az alanyra vonatkoznak, akiről úgy beszélünk, hogy „én“. Énünk tehát lényünk összetett volta ellenére egységes valóság: embervoltunkban jelen van egy alapvető egység. Egyszersmind azonban igaz az is, hogy énünk egységes volta ellenére többrétűek vagyunk. Ezért óvakodnunk kell minden „redukcionista" szemlélettől. Vagyis nem mondhatjuk azt, hogy az ember nem más, mint fizikai fogalmakkal leírható valóság. Amennyire tehát igaz az, hogy nem tarthatjuk magunkat kizárólag szellemi lényeknek, akik számára az anyagiság elhanyagolható szempont lenne csupán, éppúgy igaz, hogy az ember nem tekinthető csak anyagi létezőnek, abban az értelemben, ahogy a biológia vagy a fizika beszél az anyagról. Mi tehát az ember? Az ember a mondottak értelmében az a lény, aki sokféleképpen megnyilvánuló korlátoltsága ellenére a feltétlenség dimenziójában él. Vagyis a feltétlenség az ember mivoltához tartozik. Ezt alapjában véve mindenki elismeri, aki az emberi méltóságról beszél, illetve aki komolyan veszi azt, hogy a legfőbb érték valóban az ember. Igaz ugyan, hogy a feltétlenséget az ember mindig csak olyasvalamivel kapcsolatban tapasztalja meg, ami maga nem feltétlen. A feltétlenség tényének és saját feltétlenségének megélése mindig csak bennfoglalt, háttéri tapasztalat: az ismeret közvetlenül valamilyen egyedi dologra vagy eseményre irányul. Megismerésének módja ugyanaz, mint saját öntudatosságunké, amellyel egyébként lényegesen összefügg, azaz sohasem „tárgyiasítható“ teljesen. Ez azonban eleve elvárható, hiszen a feltétlen, ha egyedi tárgyként megragadható lenne, már nem lenne az, ami, vagyis feltétlen. Ha tehát az embert (azaz saját magunkat) nem valamilyen részletszempont szerint vizsgáljuk, akkor soha nem vonatkoztathatunk el a lényéhez tartozó feltétlenségtől. Ennek következtében minden ember valamiképpen tud az abszolút Valóságról, az Istenről, tekintet nélkül arra, hogy ennek kifejezetten tudatában van-e, hogy elismeri-e vagy tagadja. „Homo capax infiniti, homo capax Dei“: az ember a végtelennel viselős (azaz fogékony, nyitott a végtelen felé), megvan benne a képesség, hogy elérje és befogadja a Föltétien Lényt, az Istent. Az emberben háttérileg, de ténylegesen meglévő feltétlenségnek ez a legmagasabb fokú megnyilatkozása. Ennek a feltétlenségnek — amely legmarkánsabban az istenismeretben mutatkozik meg — mintegy visszája az, amit a lélek halhatatlanságának szoktunk nevezni: az ember lényének legalapvetőbb dimenziója szerint feltétlen, örökérvényű, minden korlátozottsága dacára valamiképpen abszolút lény. Az ugyanis, aki az Istent meg tudja ismerni, aki tehát valamiképpen maga is isteni, nem lehet mindenestül múlandó. Másképpen kifejezve: mivel az ember léténél fogva dialógusban tud állni az Istennel (amit végeredményben nem magának köszönhet), azért van benne valami, ami soha el nem múlhat. > 2 17
