Szolgálat 49. (1981)
Tanulmányok - Weissmahr Béla: A lélek halhatatlanságának kérdése az emberi értelem fényében
Ezen a ponton megmutatkozik, hogy a lélek halhatatlanságára vonatkozó filozófiai meggondolás alapjában véve — ha talán elvontabban is — ugyanazt a tapasztalatot fejezi ki, amely a vallásos, hivő ember meggyőződésének alapja: az Istennel való dialógikus viszony örök életet biztosít. Klasszikus módon fejezi ezt ki a 73. zsoltár 24-26. verse: De most már mindig nálad maradok, hiszen megfogtad jobbomat. Szándékod szerint vezetsz majd engem, s végül fölveszel a dicsőségbe. Különben kim lenne a mennyben? De ha nálad vagyok, nem kívánok semmit sem a földön. Testem és szívem elenyészik, de sziklám és osztályrészem örökre az Isten. Ebben a szövegben megmutatkozik az imádkozó ember bizonyossága: az Istennel való kapcsolat döntőbb tény, mint a test enyészete. — Az ember szellemi, feltétlen, a teljes valósággal szemben nyitott volta alapvetőbb tapasztalat, mint a múlandóság, még akkor is, ha ez utóbbi érzékletes tapasztalatunk számára mindenképpen előtérben áll. Hogyan kell elgondolnunk a lélek halhatatlanságát? Az eddigiekben azt akartuk kimutatni, hogy az ember nem tekinthető mindenestül múlandó lénynek. Egy többféleképpen megnyilvánuló alapvető tapasztalatra hivatkoztunk, amely megköveteli az ember személyes létének maradan- dóságát, el nem múló voltát. De ha ezt meg is állapítottuk, még egy egész sor kérdés nyitva maradt. Hiszen egyszersmind nagyon konkrét formában megéljük az ember anyagi voltát és múlandóságát is, amikor szembekerülünk a halál tényével, illetve amikor megtapasztaljuk, hogy szellemi tevékenységeink testünkhöz (agyműködésünkhöz) kötöttek. Ezért felvetődik a probléma: Hogyan egyeztethetők össze ezek a tapasztalatok létünk feltétlen mozzanatának felismerésével? illetve hogyan kell elgondolnunk az ember nem múlandó dimenziójának fennmaradását, vagyis azt, amit a lélek halál utáni létének nevezünk? Ez a kérdés persze, akármilyen fontos is, mégis másodrangú azzal szemben, amely eddig foglalkoztatott, és amelyre azzal a megállapítással feleltünk, hogy minden emberben ténylegesen jelen van egy örökérvényű létmozzanat. Ha a „hogyan“ problematikus, számunkra teljesen át nem látható is, ez nem lehet döntő érv, amennyiben maga a tényállás jól megalapozott. A lélek halál utáni létmódjára nézve eleve számolnunk kell azzal, hogy nem fogunk tudásvágyunkat kielégítő megoldáshoz eljutni. Ennek oka egyszerű. Emberi gondolkodásunk természetéből kifolyólag azok az eredmények győznek meg minket legkönnyebben, amelyek szemléletesek és fogalmilag világosak. Már pedig ebben a kérdésben nem számíthatunk ilyen megoldásra. Jelen létállapotunkban ui. a lélek mivolta számunkra — már láttuk — mindig csak úgy van adva, mint öntudatunk, azaz nem teljesen tárgyiasítható módon. Az á tényező tehát, amely minden objektív ismeretünk alapja — a szellemi lélek - maga nem teljesen 18
