Szolgálat 48. (1980)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A „hivatás“ fogalma a II. vatikáni zsinat után
a hivatás gondolatát a „növekvés“, illetőleg az „építés" szentpáli összefüggésébe állítja: az Isten által belénk helyezett javak saját belső valóságuk dinamizmusa révén arra törnek, hogy gyarapodjanak, kifejlődjenek, kiépüljenek — vagy inkább „beleépüljenek" a kozmikus Krisztus teljességébe (vö. Ef 4,12k). A rendszertani háttér Egy sajátos nyelvhasználat rendesen a valóságnak egy bizonyos szemléletén alapszik, és akkor találjuk meg az értelmét, mikor felfedezzük az alapjául szolgáló világképet. A mód, ahogy a zsinat a hivatásról beszél, a keresztény világkép hármas teocentrizmusát: a lét, a fejlődés és a közvetítés Istenre vonatkoztatott egységét idézi emlékezetünkbe. Elsősorban a lét teocentrizmusát. Isten a lét és az értékek teljessége. Nem lehetséges olyan érték, olyan íéthatározmány, ami nincs meg az Istenben, mert hiszen akkor a Végtelenből hiányozna valami, azaz határa volna. Ami van, az az Isten hasonlatossága: azért mondhatjuk, hogy a minden- ség Istent nyilatkoztatja ki nekünk (Zsolt 19,1 k), és mi a teremtmények nagyságából és szépségéből összehasonlítás útján megismerjük teremtőjüket (Bölcs 13,1-9, kül. 5; vö. Róm 1,18-22; DS 3004.3026). Minden annyiban létezik, ameny- nyiben részesül Isten értékteljességének egyik-másik elemében. Ugyanaz az érték, ami Istenben van, megvan a teremtményben is, csakhogy másként, tökéletlenül, úgy, ahogy zenekar által előadott dallamot egyetlen hangszer, a dúdoló hang, a fütyörésző ajak ismétli. A világ és Isten viszonyát úgy gondolhatjuk el, hogy a mindenség egy nagy piramis, a csúcsán van Isten, és a teremtett valóságok a piramis különböző metszetei, bizonyos szempontból közelebb vannak a Csúcshoz, a Teljességhez, bizonyos szempontból távolabb tőle. Már a lét teocentrizmusa is megengedi, hogy Isten teremtő működését „hívásnak", a teremtett létet „hívattatásnak" nevezzük. Isten élettere a valóság. Mikor Isten „létre hoz" valamit, a változást úgy képzelhetjük el, mintha a teremtett valóság, ami eddig csak lehetőség volt, egy az Istentől különbözőbb azaz „távolabb" álló létszintről „létre jönne"; a teremtő akarat tehát „létre hív" valamit, ami azelőtt nem volt. Még fontosabb ebben az összefüggésben a fejlődés teocentrizmusa. A világ nem mozdulatlan, kész, megmerevedett rendszer. A dolgok nem végleges állapotukban valósultak meg, hanem egy „kezdetleges", tehát a kezdetben létező, kevésbé differenciált, kevésbé meghatározott állapotból haladnak teljes kifejlődésük, teljes beteljesedésük felé. Igaz, hogy a keresztény felfogás nem tételezi fel, hogy a teremtő fejlődés korlátlanul folytatódik, inkább azzal számol, hogy „elmúlik e világ" (1Kor 7,31). Bár kérdéses, hogy a hasonló bibliai kifejezéseket az anyagvilág jövendőjére vonatkozó állításokként kell-e felfognunk, mégis az entrópia teóriája könnyebben beilleszkedik a keresztény világnézet kereteibe, mint más optimistább kozmológiák. Ennek ellenére a zsinati tanítás a világmindenség jelen állapotának elmúltát együtt tanítja 8
