Szolgálat 48. (1980)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A „hivatás“ fogalma a II. vatikáni zsinat után
az „új ég és új föld“ várásával (GS 39), úgyhogy azt kell gondolnunk, hogy maga az anyagi világ is útban van egy olyan állapot felé, amely véglegesen megfelel Isten teremtő elgondolásának. Különösen az emberre vonatkozóan érvényes a végleges, tökéletes állapot felé való haladás követelménye. A földi élet azért nem játszódik le pillanatok alatt, mint az angyalok próbára tétele, azért terjed ki egy időtartamra, hogy fokozatosan tudjuk építeni önmagunkat; az örömök és fájdalmak, a kegyelmek és a kísértések azért váltakoznak az emberi életben, hogy az ember feladatának hűséges teljesítésén át növekedjék végleges állapota, az üdvösség felé. Ez a végső emberi tökéletesség megint fokozott Isten-közelségnek tekinthető. Mind azért, mert benne zavartalan és szüntelen lesz az Istennel lefolyó személyes üdvözítő párbeszéd, mind azért, mert az Isten színe elé jutó emberben teljes lesz Isten képmása és hasonlatossága. Ez ugyan bizonyos szempontból eltörölhetetlen, de tökéletes végső alakja az élő hitben lefolyó élet gyümölcse. Csakhogy a végső Isten-közelségre való fejlődés megint csak Isten belső teremtő vonzásának eredménye. Mindenki csak annyiban közeledhet bizalommal és engedelmesen az Üdvözítőhöz, amennyiben az Atya belső vonzása őt erre indítja (Jn 6,44), hiszen az ember önmagában elégtelen arra, hogy önmagát felülmúlva az örök élet gyümölcsét teremje (Jn 15,5). Isten nem nyúl bele közvetlenül a világ formálásába, nem gátolja, helyettesíti, módosítja a teremtmények egymásra hatását, hanem éppen a teremtmények működését okozza, hatja át, vezeti, annak ad hatékonyságot. A kísérleti megfigyelés éppen azért nem tudja felfedezni Istennek a világ fejlődését mozgató működését, mert Isten rendesen nem működik a világ nélkül, és a világ nem fejlődhet ki Isten mindent okozó, átható, felemelő, a teremtett okok képességét felülmúló teremtő ereje nélkül. Látjuk már, miért mondhatjuk Istennek a világ fejlődését művelő tevékenységét hívásnak: Isten maga felé növeszti a mindenséget, de úgy, hogy működése a teremtményi tevékenységre hív fel, azt hívja ki, azt vonzza maga felé. Ezért van, hogy a teremtett lét, amelyet Isten maga felé vonz, „hivatás“. Csak röviden említjük a harmadik szempontot, a közvetítés problematikáját. Isten az egyes valóságokat nem egyenként, egymástól elszigetelt módon hívja életre, vonzza maga felé, hanem egyik a másikat tartja fenn, építi, gyarapítja, teszi próbára, korlátozza, egészíti ki. Az egész anyagi világ egyetlen nagy erőrendszer, amelyben minden változás a világmindenség egészére hat. Főként az emberiség tagjai közvetítik egymásnak nemcsak a földi kifejlődéshez szükséges segítséget, hanem az üdvösségre vivő kegyelmi hatást is. Ahogy Ábrahámban áldást nyer a föld minden nemzetsége (Tér 12,3), és ahogy az emberiség közvetítő közreműködésének megtagadása miatt az egész emberiségen halált hozóan uralkodott a bűn, (Róm 5,21), úgy mindannyiunknak az egy közvetítőben, az ember Krisztus Jézusban (1Tim 2,5) közvetítővé kell válnunk Isten és ember között. Társas létünk, meghatározott csoportokhoz és közösségekhez való tartozásunk, a különböző történeti alkalmak, igények és 9
