Szolgálat 48. (1980)

Az egyház szava - A Szentatya beszéde júl. 8-án a maritubai lepratelepen

Amikor először találkozunk valakivel és barátságot akarunk kötni, be szoktunk mutatkozni. Szükséges ez? Tudjátok már, hogy hívnak, és egy sereg más dolgot is ismertek felőlem. De mivel barátságra akarok lépni veletek, bemutatkozom: Az Atyától és a Fiútól küldött misszionáriusként jövök, hogy folytassam Isten országának hirdetését — amely ebben a világban kezdődik, de csak az örökkévalóságban valósul meg —, hogy megerősítsem testvéreim hitét, hogy mély egységet teremtsek ugyanannak az egyháznak fiai között. Mint Krisztus szolgája és méltatlan helytartója jövök, hogy őrködjem egyháza fölött; mint Péter és Pál alázatos utóda, Róma püspöke és az egész egyház pásztora.

Simon Péter gyenge és bűnös volt, mint minden ember. Mégis az Úr Jézus egy ünnepélyes pillanatban kijelentette neki, hogy rá — mint erős sziklára — építi majd egyházét (Mt 16,18). Megígérte neki a mennyország kulcsait is, kezeskedve, hogy a mennyben is meg lesz kötve, illetve fel lesz oldva mindaz, amit ő megköt, illetve felold a földön (Mt 16,19). Péter az, akinek az Atyához visszatérőben mondja: „Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat“ (1Jn 21,15). Mint Péter utóda jövök: örököse a rábízott titokzatos és leírhatatlan lelki hatalomnak, de egyúttal a reá háruló félelmetes felelősségnek is. Péterhez hasonlóan elfogadtam, hogy az egyetemes egyház pásztora leszek, és megismerni, szeretni, szolgálni kívánom a rám bízott nyáj minden tagját. íme itt vagyok, hogy megismerjelek titeket. Meg kell mondanom, hogy nagyon szeretlek mind- annyiotokat és mindegyikőtöket. Biztos vagyok, hogy valami módon szolgálatotokra lehetek.

És kik vagytok ti? Nekem mindenekelőtt emberi személyek, annak a végtelen méltóságnak a gazdagságával, amit a személy valósága nyújt nektek; személyes, egyedüli és megismételhetetlen megjelenésetek gazdagságával, ahogy Isten megteremtett. Annak a vérében megváltott személyek vagytok, akit én így szeretek hívni — tudjátok az egész egyháznak és a világnak írt levelemből —: „az ember Megváltója“.

Isten fiai vagytok, akiket ö ismer és szeret. Barátaim vagytok, igen kedves barátaim már most, és azok is maradtok mostantól fogva mindig. S mint barátaimnak üzenetet szeretnék hagyni nektek ennek a találkozásnak alkalmából, amit az isteni Gondviselés engedélyez veletek.

Első szavam csakis erősítés és remény lehet. Tudom jól, hogy a betegség súlya alatt mindannyiunkat megkörnyékez a levertség. Nem ritkán szomorúan kérdezzük: miért ez a betegség? Mi rosszat tettem, hogy rám szakadt? Egy pillantás Jézus földi életére, egy hitből fakadó pillantás Jézus Krisztus fényénél saját életemre megváltoztatja gondolkodásmódunkat. Krisztus, Isten ártatlan Fia, öntestében ismerkedett meg a szenvedéssel. A passió, a kereszt, a kereszthalál keményen igazolta: ahogy Izaiás próféta megjövendölte, felismerhetet- lenné vált, embernek sem látszott (Iz 53,2). Nem rejtette el szenvedését; sőt amikor a legszörnyűbb volt, kérte Atyját, hogy távolítsa el a kelyhet (Mt 26,39). De egyik szava felfedi szíve mélyét: „Ne az én akaratom legyen meg, hanem

55