Szolgálat 48. (1980)

Tanulmányok - Kalkuttai Teréz anya: A szőlőtő és a szőlővesszők

gyünk-e, hogy Jézust adjuk? Jézus a mienk, - készek vagyunk-e adni őt? - Egy hindu úr, magasrangú hivatalnok, egyszer megkérdezett: „Vágyódik-e megtéríteni egy lelket?“ Azt feleltem: „Természetesen. A kincset, amelynek birtokában vagyok, Jézust, aki az enyém, természetesen szeretném megosztani veletek. De a megtérés Tőle jön. Az én dolgom az, hogy segítsek nektek, dolgozzam szeretetből, és ezeken a szeretetműveken keresztül igen valóságosan szembekerültök Istennel, és kicserélődik közietek szeretetének kincse. És akkor vagy megtér valaki, elfogadja életében Istent, vagy nem. Ez kell, hogy legyen a mi szerepünk. Mi mint munkatársak nem arra valók vagyunk, hogy pénzt szerezzünk — ez a legutolsó —, vagy hogy adományokat gyűjtsünk, hanem hogy tanúságot tegyünk Krisztus jelenlétéről önmagunkban, tanúskodjunk szereteté- ről és részvétéről.

Amikor Adisz-Abebába mentem, azzal a szándékkal, hogy beviszem a nővéreket, mindenki azt mondta: maga vagy bolond, vagy valami egészen különleges ember, mert szóba sem jöhet, hogy Adisz-Abebába befogadjanak valakit, katolikus misszionáriusokat meg éppen nem. Én erre azt feleltem: „Nem lehetetlen Jézusnak. Szeretném meglátogatni a császárt.“ Különböző emberek közvetítésével találkoztunk a lányával, és ő elintézte, hogy engedélyt kapjunk a látogatásra. A császár ott állt előttem, a misszionárius előtt; igen kicsi volt, kisebb, mint én. Az első, mint kérdezett tőlem, ez volt: „Milyen képesítésük van a nővéreknek? Mit fognak itt csinálni?“ Azt feleltem: „A nővéreink Jézus szere- tetét és részvétét fogják itt adni. És ez a nép a mi népünk lesz.“ Erre rám nézett, és azt mondta: „Ez olyan Krisztus-szerű! Ez az, amit Jézus tett. Jöjjenek! Nagyon szívesen látjuk önöket!“ Nekem egy érem volt a kezemben, és odanyújtottam neki. Elfeledkeztem róla, hogy ő császár, egyszerűen mint embert néztem, és odaadtam neki a Mária-érmet. Ö ránézett az éremre, ránézett Miasz- szonyunkra, és azt mondta: „Mária anya az emberiség reménye.“ Aztán odafordult a miniszterelnökhöz, és így szólt hozzá: „Hadd jöjjenek a nővérek, és tegyen meg mindent, ami lehetséges, hogy minél hamarabb megkapják a vízumot.“ És a nővérek két héten belül megkapták a repülőtéren a tartózkodási engedélyt. Nem azt mondtam: megalapítjuk a haldoklók otthonát, és így tovább. Éppen az ragadta meg őt, hogy a nővérek nem valami szociális munkát jönnek végezni: mi nem szociális dolgozók vagyunk, mi azért jövünk, hogy Jézust adjuk ott, sietünk Jézust adni. Ez volt a legnagyobb csoda, hogy ez az ember olyan pozitívan viselkedett, pedig mindenki más annyira ellenünk volt.

Ugyanez történt, amikor Yemenbe mentünk, ebbe a csaknem teljesen muzulmán országba. Krisztusnak semmi jele sem látható ott. Sokan mondták nekem: „Ne viseljék a keresztet, ne imádkozzék a szentolvasót az utcán, rejtsenek el mindent!“ Én akkor egyenesen elmentem a kormányzóhoz, és azt mondtam neki: „Ez (a kereszt) egy jel, egy külső jel, annak a jele, hogy én az övé vagyok. És ez az olvasó, amit imádkozunk. Elfogadnak-e úgy, ahogy vagyunk?“ Mire ö: „önök azért jönnek, hogy szeretetet hozzanak az országunkba. Isten szeretetének a hordozói. Jöjjenek úgy, ahogy vannak, és ami a jelük, azt tartsák

20