Szolgálat 47. (1980)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az újszövetségi kánon mint az ökumenizmus példaképe
Farkasfalvy Dénes AZ ÚJSZÖVETSÉGI KÁNON MINT AZ ÖKUMENIZMUS PÉLDAKÉPE 1) Az újszövetségi kánon problémája az ősegyházban Közismert és mindvégig érvényes tétéi: a keresztény felekezetek között a legjárhatóbb út a Szentírás marad, ez a mi legközösebb ősi kincsünk, a legszilárdabb hid, amely összeköt. Kevésbé ismert az a tény, hogy az újszövetségi biblia maga is ökumenikus alkotás: az első keresztény nemzedékek szétágazó sokféleségének egyazon hittel elfogadott és egységet meghatározó kincsesháza. Hogy az újszövetségi kánon (27 újszövetségi irat listája) voltaképpen mikor és milyen körülmények között jött létre, jórészt kikutatlan, sok részletre talán sosem találunk feleletet. A legrégibb ismert könyvlista, az un. Muratori-féle kánon a hozzáértők többsége szerint Kr. u. 200 körül íródott. Ez már lényegében azonos a mai újszövetségi szentírás tartalomjegyzékével. Részletkérdéseket illetően még sokáig felmerültek az Egyházban viták és kételyek. Az Egyház csak a negyedik században — már a konstantini szabadság birtokában — volt képes minden kérdést tekintélyi alapon rendezni. Mindez érthető, hiszen kezdetleges körülmények között, az egyházi szervezet fejletlensége mellett és az üldözések nehézségeinek közepette 27 könyv általános elterjesztése, elfogadtatása, szövegének egységesítése és más könyvek használatának kizárása vagy korlátozása aligha volt lehetséges. Inkább az a meglepő — mind teológiailag, mind történetileg -, hogy a Muratori kánonnal egyidőben már a keresztény világ minden nagyobb gócpontjában ugyanezeket a könyveket használják a keresztények. Gallia és Kisázsia hitéről Szent Iréneusz ad tanúságot, Rómából Szent Ipoly (Hyppoli- tus), Alexandriából szent Kelemen, Latin-Afrikából Tertullíán írásai tanúsítják, hogy a Muratori kánon mindenfelé elterjedt felfogást képvisel. A különbségek elhanyagolhatók, annyira túlsúlyban vannak azok a pontok, amelyekben a helyi egyházak mind megegyeznek. Pedig ez az egységes álláspont egyáltalán nem kézenfekvő vagy természetes. A fent idézett egyházi szerzők mind négy evangéliumot ismernek el, jóllehet a négy evangélium igazán nem a „legsimábban illik össze“. A mai keresztény szemében talán (1800 év harmonizáló törekvése és magyarázata következtében) a négy mű közti különbségek nem feltűnők, de ellenséges vagy közömbös olvasótábor számára ez a négy különböző elbeszélés aligha szolgálja az evangélium sikerének ügyét. Úgy tűnik, hogy egyetlen evangélium, amely minden részletet tisztáz (s a tisztázhatatlan részleteket kihagyja), könnyebben segíthette volna a keresztény hittérítők és tanítók feladatát. Ezt már a második század közepén így látta a szír Tatianus, aki egy ilyen összesítő evangélium megírására szánta el magát. Műve, a Diatessaron saját egyházi közösségében nagy visszhangot keltett, a szír egyház évszázadokig ezt használta, nem a mi négy evangéliumunkat, de az egyetemes Egyház nem fogadta el, sőt idővel a szír egyházban is megtiltották használatát. Tatianussial egyidőben való26
