Szolgálat 47. (1980)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az újszövetségi kánon mint az ökumenizmus példaképe

színűleg nagy számban voltak más hasonló próbálkozások is. Kettőnek fennmaradt az emléke: Origenész szerint a gnosztikus Bazilídesz egy hasonló egységesítő evangéliumot írt a saját felekezete számára; ugyanakkor nemrégiben napvilágot látott egy evangélium töredéke Egyiptomból (Papyrus Egerton 2, első kiadása 1935-ből), amely szintén a szinoptikus evangéliumok és szent János művének kombinációja. Hozzátehetjük azt is, hogy ugyanebben az időben Mar- cion, az egyik legsikeresebb gnosztikus szekta alapítója, szintén csak egy evangéliumot fogad el. A marcioniták evangéliuma Lukács evangéliumának lerövidített és valamelyest átírt változata. Valószínűleg Máté felhasználásával is készült, bár Marcion állítólag csak Lukács evangéliumát tartotta szavahihetőnek (az általa eszközölt megcsonkításokkal). De talán még egy további lépést is tehetünk visszafelé. Aki Lukács evangéliumának előszavát olvassa (Lk 1,1—4), nem nyeri-e azt a benyomást, hogy a szerző ugyancsak azért írta művét, hogy az őt megelőző művek és a szájhagyomány felhasználásával végre megadja azt a megbízható összefoglalást, amely más hasonló írások használatát feleslegessé teszi? Mint látjuk, a „négyformájú“ (tetramorphous - szent Iréneusz kifejezése) evangélium elfogadása és annak a gondolatnak elvetése, hogy az Egyház csak egy evangéliumot használjon, egyszerre kívánta az egységet és egyetemességet szolgálni, de ugyanakkor nem a könnyebb utat jelentette a terjeszkedő kereszténység számára.

Vizsgáljuk meg a kánon többi részét is. A második század során a gnoszti- kusok minden irányban kiterjesztik érdeklődésüket. Az apostoli iratok száma tömérdek. Tudjuk, hogy az egyiptomi Valentinusz követői óriási repertoárral rendelkeznek. Minden olyan irat, amely spekulációiknak megfelel, ilyen vagy olyan apostol neve alatt bekerül a szent könyvek közé. Az ő magatartásuk a legtágabb értelemben „ökumenikus“. Hogy egy ilyen apostoli könyv esetleg túl újnak tűnik, mert a régebbi keresztény forrásokban nincs róluk szó, az nem izgatja őket. Mint mondják, a legtöbb apostol titkos hagyományokat bízott kedves tanítványaira, ezek a szekta határain kívül nem voltak ismeretesek soha. Maga Krisztus is — szerintük — titkos hagyományokat hagyott hátra, s ezt az ő legbizalmasabb választottaik foglalták írásba. Ezen az alapon persze minden írásmű, mint titkosan hátrahagyott irat vagy titkos szájhagyomány hordozója, szent könyvnek minősülhet. Hogyan tud ennek az Egyház gátat vetni? A kérdés azért is nehéz, mert hiszen az apostolok köztudomásúlag nem foglalkoztak írással, az igazi apostoli iratok nagyrészét is valószínűleg az apostolok tanítványai, tolmácsai, „íródeákjai" alkották meg. Hogy lehet határt szabni a valódi apostoli mű és a hamisítvány között, ha még a nagytudományú Pál apostol esetében sem világos (nem volt világos a második században és nem világos ma sem), hogy melyik levelének melyik részét fogalmazta vagy mondta tollba önmaga, és mit íratott meg tanítványaival. Lám, ebben a helyzetben a kitűnően szervező Marcion megint csak megtalálja a maga megoldását. Csak a római levél, a ga- laták levele, a korintusiak és tesszalonikaiak két-két levele és a filippiekhez irt levél kerül bele kánonjába, azok is ügyesen megkurtítva és átfogalmazva, ne27