Szolgálat 47. (1980)
Könyvszemle - Nikodim: XXIII. János (S. M.)
nyiukra érvényes a Cantionale előszavából vett főcím. De remélem, hogy az előszó minden intencióját szolgálja majd ez a nemes munka. Véber Gyula Nikodim, Metropolit von Leningrad und Nowgorod: Johannes XXIII. Ein unbequemer Optimist. (XXIII. János. Egy kényelmetlen optimista.) Benziger Verlag, Zürich 1978, 530 o. Jellemző arra a hallatlan „kitárolásra", amit János pápa az Egyházzal és a pápasággal végbevitt, hányféléi és milyen különböző szerzők dolgozták fel életét. Kétségtelenül a legalaposabb Nikodim ortodox érsek nagy munkája, amely posztumusz műként és idáig csak német fordításban jelent meg. (Emlékszünk, hogy az egységnek ez a nagy barátja szinte szimbolikusan I. János Pál pápa karja) között halt meg.) Ha egyáltalán beszélhetünk egy életrajzzal kapcsolatban „teljességről", akkor itt. Pedig úgy látszik, hogy nem ismerte hősét személyesen: Nikodim először 1963-ban járt Rómában. Igaz, alaposan kiaknázta az idevonatkozó irodalmat, és kitűnő források álltak rendelkezésére azokban a beszámolókban is, amelyeket a Zsinat első ülésszakára kiküldött ortodox megfigyelők hetenként hazaküldtek. Mindenekfölött azonban magának XXIII. Jánosnak beszédeit és írásait tanulmányozta és ismerteti részletesen. Sokan lesznek még hálásak neki, mert könyve így valóságos kincsesbányája lett a nagy pápa gondolatainak. Csak a „Pacem in terris" körlevél ismertetésének 45 oldalt szentel! De behatóan foglalkozik kevésbé ismert megnyilatkozásaival is, pl. a papság kiképzésével kapcsolatban a „Sacerdotii Nostri primordia" és „Princeps Pastorum" körlevéllel. Az új bíborosok kinevezését vagy a közéleti személyiségekkel való érintkezést tárgyaló pontok első pillantásra talán érdektelennek tűnhetnek, holott jelentősen hozzájárulnak emberi személyisége és működése képének kikerekítéséhez. Azt se feledjük, hogy Nikodim honfitársainak, elsősorban ortodoxoknak ír, tehát sok mindent ismertetnie és magyaráznia kell, amit nálunk ismertnek tételezhetne fel. így az egész mű elsősorban tárgyi gazdagságával és objektivitásra törekvésével tesz nagy benyomást az olvasóra. Amellett a szerző nem titkolja el egyéni érdéklódése területét — ezért szól külön nagy fejezet a pápa szociális tanításáról és működéséről —, s időnként bírálatba is bocsátkozik, de mindig testvéri és mérsékelt hangnemben. Jellemző, hogy saját magát is csak harmadik személyben említi, amikor erre sor kerül. A tárgyi értékek mögött azonban valami más teszi alapvetően vonzóvá a könyvet. Persze érdekes, sokszor új és meglepő részletek is bőven akadnak. Egyik gondolkodásra késztet, a másik megnevettet. Komoly és derűs egyszerre. Szép tükör, de nemcsak János pápa tükre, hanem a szerzőé is. Nagy író írta. De mindez csekélység a szeretet mellett, amivel megírta. „Egy orosz ortodox püspök könyve egy római pápáról, ami ennyi melegséggel, ennyi szeretettel, ennyi megértéssel íródott, néhány évtizede még lehetetlenség lett volna. Ámulva, hálásan kell elismernünk ezt." (König bíboros előszavából.) Alig leljük meg benne az ortodoxot, annyira „nem keresi a magáét". Egy helyen pl. azt írja, hogy „az egyház épületéből 900 éve vonultak ki az ortodoxok“ (74). Hogy az egyház épület: ez nem ortodox tan. Ez a szakadás után alakult ki. De mindenesetre biblikus, és így az ortodoxiának is elfogadható. („ . . . erre a sziklára építem egyházamat.“) Ha az egyház épület és az épület alapja Péter, akkor rajta kell maradni. Ez az ortodoxiának érthető. Viszont a történelem folyamán kialakult „fő" fogalmat veszélyesnek tartják magukra nézve. Bizalom és szeretet nélkül itt megoldás nincs. Nikodim is csak azért tud napirendre térni fölötte, mert nagyon tudja szeretni XXIII. Jánost: az ilyen pápa „fő“-nek is elfogadható. „Csak egyet keresek benne — írja egy görög szertartású paptestvérünk a könyvről — mohón és reménykedve: az útmutatást az egység felé. Nyújt-e reménységet a két elvált testvéregyház kibéküléséhez és egyesüléséhez? Hála Isteniek, igen! Ezt az utat Nikodim már végigjárta. Az út egymás után következő köveit össze lehet szedni a 92
