Szolgálat 47. (1980)
Tanulmányok - Cseri Gyula: A református egyházak és teológia főbb vonásai
van, és a magára öltött emberi természeten kívül (extra) is működhet, anélkül, hogy az emberi természettel való személyes kapcsolata megszűnnék. Ebből következett a luteránus „ubiquitás“ tanítás elutasítása az úrvacsora értelmezésében. Kálvin Krisztus két természetének „idiómakommunikációját“ nem ontológiai, hanem funkcionális síkon szemlélte elsősorban, vagyis Krisztus követítő tisztének kérdéskörén belül. Ebből a krisztológiai gondolatból következik, hogy a szakramentumok anyagi elemei (víz, kenyér, bor) Krisztus jelenlétének (realpraesentia) jelei, nem pedig közegei (médiumai). Krisztus jelenléte kizárólag a Szentlélek által érvényesül. Ebben a tanításban nyilvánvalóan kifejezésre jut a református teológiának az az istentanban gyökerező felfogása, hogy az emberi és isteni természet, vagy más szóval a teremtmény és teremtő közötti szakadék nem hidalható át. E szakadék a megismerés szintjén is tapasztalható, amennyiben érvényes a „fi- nitum non capax infinitum“ (a véges nem foghatja fel a végtelent) elve. 5) Etika. Ahhoz, hogy a „Syllogismus practicus“ (a jó cselekedetek a meg- igazulás és kiválasztás bizonyságai) sajátosan református erkölcsi felfogását megértsük (ne pedig félreértsük), úgy, ahogyan a Heidelbergi Kátéban klasszikusan kifejezésre jut, utalnunk kell arra, hogy a református felfogásban a meg- igazulás és megszentelődés elválaszthatatlanul összetartozik. Más szóval a megváltás egyben bűnbocsánatot és újjászületést jelent, Isten kegyelmét és rajtunk való hatalmát. A keresztény életben, éppen úgy, mint az igehirdetésben vagy a szakramentumokban, Krisztusnak a Szentlélek által való jelenlétéről van szó! A református hitvallási iratok főképpen négy etikai kérdéssel foglalkoznak: a jócselekedetekkel, a törvény betöltésével Krisztus által, az imádsággal és a keresztényeknek a politikai hatalomhoz való viszonyával. Nem tárgyalhatjuk itt részletesen a kérdésekre adott válaszokat, csupán néhány szempontot említünk meg. a) A jó cselekedetek értelme nem az örök élet kiérdemlése, hanem Isten iránti hálánk kifejezése! Más szóval Isten dicsőségének a szolgálata. Egyedülálló ebből a szempontból a Heidelbergi Káté beosztása, amely az etikai kérdéseket a „Háladatosságról“ c. fejezetben tárgyalja. A jó cselekedetek nem mentesek a bűn nyomaitól. Ez a felfogás a reformáció általános antropológiai felfogásán alapul. Ezek végső soron a Szentlélek munkájának a megnyilvánulása bennünk. b) A Heidelbergi Káté 91. kérdése azt nevezi jó cselekedetnek, amelyet hitből teszünk Isten törvénye alapján. Ebben a megfogalmazásban ismét kifejezésre jut a törvény pozitív értékelése az újjászületett életben. A törvény betöltéséhez tartozik az imádság is, amely éppen úgy, mint a jócselekedetek, Isten iránti hálánk kifejeződése. Hiszen az imádságban tudjuk leginkább megvallani és dicsőíteni az önmagát kijelentő, bennünket megváltó 40
