Szolgálat 47. (1980)
Tanulmányok - Cseri Gyula: A református egyházak és teológia főbb vonásai
Isten Igéjének az értelmében felebarátja számára. Az ortodox teológus és vallásfilozófus Berdjajev utal műveiben gyakran az önzés veszélyére az egyéni üdv keresésében. Ernst Troeltsch pedig joggal emelte ki „A keresztény egyházak szociális tanítása“ c. művében ennek a hitből fakadó református ethosznak szociális jelentőségét. Ez az Isten szolgálatában a világ számára való szabadság fejeződik ki abban a kérdésben is, amelyet a véres üldözések idején református lelkészi szolgálatra készülő jelölteknek feltettek: készek-e Isten dicsősége érdekében még a kárhozatot is vállalni. Korunkban a nagy református teológus Karl Barth hangsúlyozta a Krisztus-követésnek és az egyházi szolgálatnak ezt a bibliai jellegét: a hivő ember kiváltsága Isten dicsőségének szolgálata. Ebben az összefüggésben említem meg a predestináció tanának a kérdését, amelyet sokan és tévesen a református alapdogmának tekintenek. Nemcsak azért téves ez a felfogás, mert a kiválasztás gondolata az egyház egész történetében és a legkülönbözőbb teológiai irányzatokban előfordult, hanem azért is, mert a tanításnak a református teológiában messze nincsen olyan központi jelentősége, mint feltételezik. A fontosabb hitvallási iratok közül egyedül a skót hitvallás foglalkozik kimerítően ezzel a régi teológiai kérdéssel, de pl. a Genfi Káté, amelyet Kálvin írt, egy szóval sem tér ki erre. Teológiatörténetileg a predestináció tanítása az üdvösség eléréséért synergista módon értelmezett aka- ratisággal szemben vált fontossá a református teológiában. A hitből való meg- igazulás (a reformáció fő tézise, a mai ökumenikus teológiában messzemenően közös meggyőződés) a hiten nem oksági, hanem noétikus értelemben alapul: Isten örök üdvakaratának, kiválasztásának felismerésére vonatkozik. A predestináció tanításának másik jelentősége etikai. Az a meggyőződés, hogy Isten számunkra az üdvösséget határozta el öröktől fogva, a jó cselekvésére „predestinálja“ az embert. így a kiválasztás gondolata szinte az újszövetségi parenesis imperatívuszának felel meg. Amennyiben a kiválasztás tanítását a református teológia klasszikus dokumentumai megemlítik, krisztológiai alapállásból teszik: Krisztus a kiválasztás alapja és ösztökélője. 4) Krisztus. A református krisztológiával kapcsolatban elsősorban az ún. „extra calvinisticum“ tanítást szokták kiemelni, amely a Heidelbergi Káté 47. és 48. kérdésén alapszik. Ezek Krisztus jelenlétével kapcsolatban felteszik a kérdést, hogy Krisztus mindkét természetével, az istenivel és emberivel van-e jelen a világban? Válaszuk az, hogy csak az isteni természet jelenlétéről lehet szó. Ez azonban nem jelenti a két természet különválasztását a feltámadott Krisztusban, hanem csupán az isteni és emberi természet jellegének a hang- súlyozását. Az isteni természet hatóköre nagyobb, mint az emberié. Amíg a luteránus teológia a krisztológiában az emberi és isteni természet teljes egységét hangsúlyozza Krisztusban, addig a református a két természet jellegének sérthetetlenségét emeli ki. (Ez emlékeztet az óegyházi nesztoriánus teológiára, míg a lutheri krisztológia inkább a monofizitizmus irányába mutat.) A két természet sajátosságából következik, hogy Krisztus test szerint nincsen jelen a világban, de istenségénél fogva jelen van. Ez utóbbi mindenütt jelen 39
