Szolgálat 47. (1980)
Tanulmányok - Cseri Gyula: A református egyházak és teológia főbb vonásai
A Szentírás tehát egy sui generis szöveg (nem csupán vallástörténeti dokumentum) és isteni kinyilatkoztatás. Az egyházban Isten Igéje uralkodik, és nem az egyház maga. Az így előállott feszültséget — hogy ti. az egyház az Igét hirdeti és egyben maga is alá van vetve az Igének — el kell hordoznia az egyháznak. Éppen az ebben a feszültségben való élés jelenti életének lényegét. Ez vonatkozik az egyes hivőre is, akinek életében Isten Igéjének uralma a rendszeres, elmélyült Biblia-tanulmányozás által is megvalósul, és aki egyben az egyetemes papság értelmében az Ige hirdetője a világban. Az igehirdetésben Krisztus van jelen az egyházban és a világban, valamint az egyes hivőben. Református szempontból az igehirdetésnek szinte szakramen- tális, szentségi jelentősége van, mivel Krisztus valóságos jelenlétét (realprae- sentia) jelenti. Ahogyan a szakramentumokhoz kapcsolódik egy verbális mozzanat (a szereztetési igék hirdetése által), úgy kapcsolódik az igehirdetéshez egy szakramentális mozzanat. Mivel az egyház megújulása állandó feladat és szükségszerűség, és az Ige az egyház megújulásának a mértéke, ezért az igehirdetés az egyház megújulásának legfőbb forrása. Mindez azonban elválaszthatatlan a Szentlélek működésétől, amely Krisztus valóságos jelenlétét közvetíti éppen úgy, mint az egyház megújulását. így mind az igehirdetés, mind az egyház megújulása végső soron trinitárius esemény. 3) Isten szabadságának, hatalmának és jelenlétének a valósága. Az, hogy a Szentírás Isten Igéje, szorosan összefügg azzal a református teológiában uralkodó felfogással, hogy Isten lényeges vonása a szabadság, a hatalom, az akarat és szándékosság (intentio). Ez a teológiai meggyőződés nem kis mértékben járult hozzá a református hagyomány életerős voltához a történelemben. Isten szabadsága óvás minden konzervatív, liberális, utópisztikus elgondolással, sőt mindenfajta emberi követeléssel szemben. Az egyháznak a jövőhöz való viszonya nem prométeuszi erőfeszítés, amely azt biztosítani igyekszik, hanem bizalom Istenben, aki nem egyszerűen a mi hagyományaink záloga (Máté 3,9), de a mi utópiáinké sem. Ennek a bizalomnak együtt kell járnia a lojalitással akarata iránt. Isten energia, élet, cél, szándék és akarat, aki „hatalommal jön“ (Ézsaiás 40,10). A filozófus Whitehead kifejezését használva: „the ultimate morality of mind“, az értelem végső erkölcsiségét a református teológiában az első parancsolat határozza meg. A református keresztény ennek az Úr-Istennek dicsősége szemléletében él. A megváltásban is Isten szabadságát, hatalmát és jelenlétét szemléli. Istennek a megváltásban kifejeződő dicsősége — kiélezetten fogalmazva — fontosabb az ember üdvénél. Ez a szemlélet nem csupán az ember eltörpülésének az élményét jelenti a hatalmas Isten előtt, hanem önmagával kapcsolatos gondjától való megszabadulást is. Isten szabad, teremtő és dinamikus dicsőségének szemléletében az ember szabaddá válik a hála pozitív élményére és saját alkotóerejének megélésére. Amikor a református teológia önmagunk üdvösségének elérését Isten dicsősége mögé helyezi, ezzel kifejezi az ember üdvösségének önmagán túlmutató jellegét, és szabaddá teszi az embert 38
