Szolgálat 47. (1980)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az újszövetségi kánon mint az ökumenizmus példaképe
hogy Marcion teológiájának ellentmondjanak. A többit mint hamisítványt elveti, és más apostoltól, mint Páltól elvben nem fogad el semmiféle írásművet. A helyzetet tovább bonyolítja a prófétai könyvek megjelenése. Ezek a Szentlélek adományai alapján ihletett látnokok művei. Ilyen a Titkos Jelenések könyve, de bizonyára sok hasonló írásmű jött létre, még ha sok nem is maradt ránk belőlük. (A harmadik-negyedik század egyik eretneksége, a montanizmus ilyen művekre támaszkodott, az egyházi ellenhatás pusztította el a könyveket.) Fennmaradt például a római Hermas nagysikerű látomássorozata az Egyház sorsáról, amit a második században nem egy keresztény közösség szent könyvnek tartott, Még a Muratori-féle kánon is hadakozik ellene, mondván; túl késői eredetű ahhoz, hogy apostoli könyvnek tartsuk. Hogy az egyházi prófétáknak nagy tekintélyük volt, az nemcsak Pál apostol leveleiből ismeretes, de tudjuk a Di- dachéből is. (Ez a könyv maga is a „szent könyv“ igényével íródott, mert címe szerint „A tizenkét apostol tanítása“ található benne, talán még az első század végéről való.) Vajon milyen alapon válogatott az egyház az ihletett próféták művei között? Milyen alapon rendezte a kánont, amelybe végül is csak egy ilyen prófétai könyv került? Már a fenti rövid áttekintés érezteti velünk, mennyire feszült az a helyzet, amelybe az Egyház a második század közepén került. Sokan sokféle megoldással kísérleteztek. Mindenesetre erősen élt még a szájhagyomány. Papias kisázsiai püspök tanúsága szerint ez az „élő szó“ még erősebbnek és megbíz- hatóbbnak tűnik a második század első felében, mint az írásos emlékek. Talán a szájhagyomány erejét tükrözi az ún. Tamás-evangélium is, amely néhány évtizeddel ezelőtt bukkant ki az egyiptomi homokból (Nag Hammadi leletek), és furcsa válogatását tartalmazza a szinoptikus evangéliumokban található mondásoknak. Minden bizonnyal ez a válogatás is olyan, mint Marcioné: előre meghatározott teológiai szempontok szerint választja ki, alakítja át, vagy veti el a hagyomány adatait. Ebben a helyzetben az Egyház feladata kettős. Határt kell szabnia a burjánzó eretnek iratoknak, és ugyanakkor nem szabad, hogy a hagyomány teljessége csorbát szenvedjen. Az üldözött egyház szervezetileg is fejletlen, és minden kérdés túl bonyolultnak tűnik. A fejetlenségre jellemző, hogy Marcion első fellépésekor kedvez© fogadtatásra tatáit Rómában. Csak amikor a vezetőség átlátta, hogy alaptétele (az ószövetség félretevése) alapjaiban forgatná fel a keresztény hagyományt, akkor adták neki vissza hatalmas pénzadományát, és szakítottak meg vele minden további közösséget. Feltehetően Valen- tinusz is először nagy sikerrel működött Rómában, és csak nagysokára látták át, hogy álláspontja szemben áll a keresztény hagyománnyal. A megoldást, úgy tűnik, sok tényező kölcsönhatása tette lehetővé a második század végén. Mindenesetre kimagaslik az a tény, hogy akik a kánon végső formájáról döntöttek, párosították az ökumenizmus nyíltságát a katolicitás igényével. Milyen szempontok segítették az egyházat abban, hogy a kánon egyszerre megtartsa mindazt, ami lényeges (azaz a szektásodást elkerülje), és egyben el ne merüljön a gnosztikus bölcselkedés ingoványában? 28
