Szolgálat 47. (1980)
Halottaink - Farkas József SF (Confratres)
Sok káplánja volt, őket nem beosztottaknak tekintette, hanem Krisztusban testvéreinek. Finom lelkülete abban is megnyilvánult, hogy csak „tisztelendő úr“-nak szólította valamennyit. Akkoriban még nagyon rosszak voltak arrafelé az utak, ősztől tavaszig csak gyalogolni lehetett. Hogy a közös terhet vállalja és a káplánon könnyítsen, maga is kiment misézni. Az utóbbi években többszőr gyöngélkedett. 1975-ben balatonfüredi otthonában még megünnepelte aranymiséjét, de ereje egyre hanyatlott. 1979. szept. 7-én, miután felvette a szentségeket, magához szólította őt a legfőbb Pásztor, hogy bevigye országa örömébe. Balatonfüreden temették el szept. 13-án, ragyogó őszi időben. Temetését a megyésfőpásztor, Paskai püspök atya végezte, Tóth László segédpüspök, sok pap és egykori hívei jelenlétében. Egyik káplánja FARKAS JÓZSEF SJ (1903—1979) A Vas megyei Sár községben született (ma Sárvár egy része). Édesapja selyemgyári munkás volt. Hárman voltak fiúk. A gondos szülők tehetséges gyermekükkel elvégeztették a polgárit, sőt a kántorságot is megtanulta. 1921-ben került Budapestre tanoncként. Majd jeles bizonyítvánnyal géplakatos lett. A jezsuiták vezette Mária-kong- regáció-ban érlelődött meg hivatása. 1930. júl. 30,-ától két évig novicius a Manrézában. Majd ugyanott betegápolói tanfolyamot végzett. Utána felváltva dolgozott Kalocsán és Pesten mint lakatos, szerelő, betegápoló, beszerző, sekrestyés. 1940-től Nagykaporna- kon főgépész, az áramfejlesztő ellátója, traktoros. Itt újabb ipari szakmában tett mestervizsgát. 1950-ben egy darabig még helyben maradt, a plébánia földjén dolgozott. Novemberben egy szolgáltató vállalat dolgozója lett. 1953. szept. 18.-ától 26 évig a budapesti piarista rendházban találáljuk mint fűtőt és gépész-mindenest. Az elöljárók hamarosan észrevették, milyen sokoldalú szakembert kaptak benne. Nemcsak a vasas szakmának volt kiváló mestere, hanem a villamosság, a famunka, a kőművesség, a festés-mázolás stb. fogásait is hasonló ügyességgel kezelte. És nagy készséggel végzett mindent. „így aztán természetes, hogy szerény, kemény lénye hamarosan belopta magát közösségünk szeretetébe. Mindenki biztosan számíthatott segítségére“ — mondják róla. Szobája az alagsorban volt, és még tágas „hall" is járult hozzá, ti. egy raktárhelyiségen át lehetett odajutni. Ha otthon volt, ami persze elég ritkán fordult elő, mindig nagy szeretettel fogadta az arra járó rendtársakat vagy más vendégeket. A szoba szerény berendezéséhez hamarosan egy harmónium is járult: a testvér elvállalta a szomszédos Krisztus Király plébániatemplomban a segédkántorságot. Szépen és megbízhatóan látta el munkában megfáradt ujjaival ezt a feladatát is. Ezenkívül buzgón minist- rált a korai szentmiséken. 1963 karácsonyán nyugdíjba vonult. De megmaradt helyén és munkakörében. A szerződés értelmében legföljebb havi 70 órát dolgozhatott. De ugyan ki számolta ezt? ö nem, annyi bizonyos. Tette, amire szükség volt. Kolerikus, határozott egyéniség volt, szókimondó, kicsit darabos modorú, de jószívű és igen imádságos. Hűségesen ragaszkodott lelkiéletében Szent Ignác örökségéhez. Ragyogó szemmel emlegette a régi idők élményeit rendjének keretei közt. A rendben a „vad Farkas“ becenévre hallgatott, megkülönböztetésül a hasonló vezetéknevű, ügyvédből lett másik segítőtestvértől, akit nagy szelídsége miatt „szelíd Farkasának neveztek el. Évek múltán agyérelmeszesedése miatt egyre kevésbé tudta munkáját ellátni. Szórakozott lett, elveszítette időérzékét. Ezért 1979. márc. 23-án a pannonhalmi szociális otthonba vitték. Az átültetést nagyon nehezen tudta elviselni. Nem is volt nyugta ott. Állandóan érdeklődött, hogy most mi a napirend, mit kell tenni. Apr. 17-én, húsvét keddjén, a Pestre való visszatérés vágyától űzve lefutott a faluba, s 'az út szélén összeesett. Egy bencés hozta haza autóján. Ezután már csak a győri kórház idegosztályán 100
