Szolgálat 46. (1980)
Halottaink - Buday László Olivér (Dr. Lotz Antal)
nagyböjt alatt tilos a tej, sajt és vaj; húst sohasem esznek, még ha betegek sem. A hét egyiík napján, általában pénteken, ha egészségük megengedi, kenyéren és vizen böjtölnek. A napi főétkezés azonban bőséges, és a barátok általában magas kort érnek meg, mint P. András is. A napi konventmisén és a zsolozsma főbb hóráin a templomban közösen vesznek részt. Mindent énekelnek. A kis hórákat és a kompletóriumot, a nagy ünnepek kivételével, cellájukban recitálják, de ugyanúgy, mintha a templomban lennének. Tehát a zsolozsma mindig megőrzi liturgikus és közösségi jellegét. A matutinumot éjszaka végzik. Ez az éjszakai istenszolgálat kb. 3 óra hosszat tart. Viszont este 7 óra körül fekszenek, és nem kelnek túlságosan korán. Ezt a szigorú életmódot P. András számára még nehezítette szívbaja és egy megmagyarázhatatlan eredetű, makacs bőrbetegség. Isten mégis megengedte neki, hogy magas kora ellenére majdnem utolsó napjáig (1979. márc. 28-án halt meg) részt vehetett még az éjszakai officiumban is. Cellájában a szabályok szerint elmélkedésnek, lelkiolvasásnak, imádságnak szentelte magát. 2—3 óra hosszat fizikai munkát végzett: takarítás, kertrészének művelése, favágás, asztalosmunka stb. Vasár- és ünnepnapokon a rekreáción találkozott rendtársaival. Azonkívül hetenként hosszabb sétát tettek együttesen a kolostoron kívül, lelki beszélgetést folytatva. 1950-ben a svájci La Valsainte kolostorba helyezték. Később, amikor 1964-ben a haini kartauziak átköltöztek az új kolostorba Marienauban (Seibranz mellett, Allgäu), ide került vissza, és itt élt haláláig. A kartauzi leíkületet az egyszerűség jellemzi, amellyel hagyja, hogy Isten a magányban birtokba vegye lelkét. De a szemlélődő és imádó magány csendjében nem lesz hűtlen az embercsaládhoz. Szerepe a Titokzatos Testben olyasmi, mint az ereké, amelyek csendes, rejtett munkával, de szüntelenül közvetítik az éltető vért minden szervnek. „Ha igazán ragaszkodunk Istenhez, nem rekedünk meg önmagunkban, hanem ellenkezőleg: gondolkodásunk és szívünk kitágul, úgyhogy egész kiterjedésében át tudja ölelni a mindenséget és Krisztus üdvözítő titkát. Mindenkitől elkülönülve, egyek vagyunk mindenkivel, hogy mindenki nevében álljunk ott az élő Isten színe előtt“ — mondja a megújított szabály. Tudjuk, hogy P. András — akivel régebben leveleztünk is — szintén megőrizte szívében és imáiban magyar hazáját. Bízunk benne, hogy most már odafönn jár közben értünk. R. BUDAY LÁSZLÓ OLIVÉR (1897—1979) Szeretett és megyeszerte — saját kívánságára — nem plébános úrnak, sem tanácsos úrnak, hanem csak Laci bácsinak titulált paptársuokkal alighanem minden ismerőse úgy van, mint Kis Szent Teréz ismerősei voltak. Azon gondolkoztak, mit is lehetne följegyezni halála után a kolostornaplóba tetteiről, mivel „semmi különöset nem csinált". Semmi különös nagy alkotás, pl. könyv vagy templomépítés nem maradt Buday atya után sem. „Csak" annyi, hogy betű szerint jó paptestvér volt. Amikor derecskéi káplán voltam, az ottani öt év alatt volt időm átnézni a plébánia irattárát. Ott találkoztam először a Buday-szülök emlékével. Nagyobbik gyermekük, a nagyváradi premontreieknél tanuló Olivér tragikusan meghalt. (László is Váradon volt gimnazista.) Emlékére elhatározták, hogy községük templomában fölépíttetnek egy orgonát. Míg a plébános üdülni járt, a kistisztviselő Buday dr. és felesége a pécsi Angster-cég szakemberével lemérette a kórust. S a következő év, 1910 nyarára már készen is volt az orgona. Kisebbik fiuk ekkor határozta el, hogy pappá lesz, és bátyja emlékére második keresztnévként fölveszi az Olivér nevet is. Talán gyermekfejjel nem határozta el, de későbbi tettei arra vallanak, hogy elhalt testvére iránti kegyeletből is családtagként szeretett minden papot. 97
