Szolgálat 46. (1980)
Az egyház szava - A Szentatya „Dominicae Cenae“ k. körlevele
tetnek, amelyet legteljesebben Jézus életáldozata fejez ki. így azután bennünk is megszületik, kibontakozik, elmélyül, megerősödik a szeretet eleven felelete. A helyesen értett eukarisztikus titok egyben a tevékeny felebaráti szeretet iskolájává is válik. Mélyebben megértet velünk minden emberi szenvedést, minden igazságtalanságot és sértést, és arra indít, hogy hatékony orvoslást keressünk minderre. Az Eukarisztia beteljesíti kereszténnyé válásunk folyamatát. „Az egész szentségi életnek középpontja és csúcsa." Ismét felhangzanak benne keresztségünk és bérmálásunk vezérmotívumai. A bűnbánat szentsége vezet el hozzá, de megfordítva is: az Eukarisztia elvezet a bűnbánathoz és gyónáshoz. Mert ha igazán tudatára ébredünk, kit veszünk magunkhoz, akkor önkéntelenül felébred bennünk méltatlanságunk tudata, bűneink őszinte megbánása és a megtisztulás vágya is. II. Az Eukarisztia szentségi jellege és az áldozat Az Eukarisztia megölésének hosszú története van, az utolsó vacsorától az egész egyháztörténelmen át. Mindezenközben a lényeg teljesen változatlan maradt; a bemutatás külső, másodlagos elemei többször változtak, utoljára a II. vatikáni zsinat következtében. Azonban az Eukarisztia mindenkor lényegileg szent, szakrális cselekmény marad. Benne ugyanis Krisztus, az újszövetség Főpapja jelenik meg és cselekszik. Szakrális jellegét maga az Úr akarta, nem pedig emberek ruházták rá utólagosan. Eredetétől fogva ez az az alapvető liturgia, amelyben maga Krisztus szentségileg megülte szenvedésének és feltámadásának titkát. Azóta is ez minden mise szíve, lényege. A pap „in persona Christi“ mutatja be az áldozatot. Többet jelent ez, mint „Krisztus nevében, megbízásából, képviseletében“. Egyedülálló, szentségi azonosulás a Főpap-Krisztussal, aki ennek a legsajátabb áldozatának egyszerre szerzője, bemutatója és megvalósulása. Ö a „főszereplő“, az igazi cselekvő, (princeps Actor), szerepét senkisem pótolhatja. A misének ezt a lényegileg „szent" jellegét nem szabad más céloknak alárendelni. Ha elválasztanánk az Eukarisztiát szakramentális áldozati jellegétől, akkor egyszerűen megszűnnék létezni. Nem enged meg semmiféle profán utánzást sem, ami könnyen profani- zálássá válna. Mindezt jól meg kell szívlelnünk, mert manapság erős a „de- szakralizálás“ hajlama, a szent és profán közti különbség elmosódik. Pluralisztikus társadalmunkban a keresztények élő hite biztosítja ennek a szentségnek polgárjogát. Az Eukarisztia mindenekelőtt áldozat: megváltásunknak, az újszövetségnek áldozata. Amikor megjeleníti (praesens redditur) Krisztus egyszeri, egyetlen áldozatát, ezzel a megváltás húsvéti ajándékaként visszaadja Istennek az embert és a világot. A pap áldozatbemutatásával egybekapcsolódik a hívek lelki áldozata az egyetemes papság alapján. Jelképes kifejezése ennek a felajánlási 56
