Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Hermann Schäufele: „...értsetek egyet..."

meghajol amikor kimondja: Vegyétek...“ Ez a rubrika döntő jelentőségű arra nézve, hogy az egész helyzetet belülről lássuk. Éppen a „meghajlás“ kívánja a celebránst segíteni, hogy ennél az imádságos cselekménynél már ne „a nép felé“ forduljon (ha ez felületesen tekintve természetes lenne is), és tartózkodjék az önmutogatás minden formájától. A felszentelt pap nem horizontális síkon áll az oltárnál, mint az „igehirdetés“, „ígéret“ vagy „értelmezés" szavainak ki- ejtője. Legyen inkább tudatában, hogy az imádkozó ember egészen-más dimenziójában áll ott az Atya előtt, akit személyesen „Te“-nek szólít, és akinek szeme előtt, itt és most, a Fiú megbízásából és felhatalmazásával megjeleníti a „Mysterium fidei"-t, a hit titkát. Amikor azután mint celebráns nyomban „megmutatja“ a közösségnek az imént átváltoztatott ostyát és a kelyhet, akkor a hivő mozdulat teljes egyszerűségében, mintegy magától világossá kell válnia: Amit e színek alatt látunk, nem más, mint az emberré lett, szenvedésén és halálán át a feltámadás dicsőségébe felmagasztalt Úr teste és vére, amit az Atya szeme láttára odaadott. Ez semmiképpen sem zárja ki, sőt inkább nagyon is magába zárja, hogy a pap legyen az első, aki a hívek színe előtt térdre hull és imádja az Urat: „íme, hitünk szent titka!“ Ez az imádó felkiáltás értelme szerint megfelel a régi bibliai fohásznak: „Én Uram és én Istenem!“ (Jn 20,28)

Tehát mindenekelőtt a szentmisének ezen a helyén, innen kiindulva kell mindig újból világossá válnia mindenki előtt, hogy éppen a pap nem csupán „istentiszteleti gyülekezetnek", „hithirdetésnek“ vagy „a közös testvéri kenyér- törés ünnepének“ értelmezi az eukarisztia megölését. Hanem — és kicsoda, ha nem ő? — mélyen tisztában van az önmagát feláldozó és eledelül odaadó Úr szentségi megjelenésével, lelke mélyéig megragadja Krisztusnak ez a valóságos, hús-vér jelenléte, testével és leikével, istenségével és emberségével.

A szentmise liturgiájának megújulása nem járhat együtt az imádó áhítat csökkenésével. Hadd idézzük ehhez még egy püspök testvérünk meggondolandó szavait, amelyeket személyes vallomásnak szán. Johannes Weber gráci püspök írja „Ima — imádás“ c. cikkében (Lebendige Seelsorge 27(1976)1—4): „Azt hiszem, sok zűrzavaros követelés (egyházi téren) az imádás hiányosságából fakad.“ És így folytatja: De aki még térdre tud hullni a hitben megtapasztalható isteni közelség előtt, azok közé az emberek közé tartozik, akik a mai lankadt emberiséget újra talpra állíthatják. „Isten adja meg nekem a kegyelmet“ — zárja megragadó s egyben bátorító vallomását —, „hogy én is jobban ezek közé tartozzam, és jobban az imádás embere legyek!“

A hívek eddig joggal jöttek úgy a szentmisére és járultak úgy az Eukarisztia titkához, mint „Isten megjelenésének új csipkebokrához“, amely a puszta közepén még mindig ég és el nem ég. Áhítattal és bizalommal. Kétségtelen, hogy olyan mértékben bizonyosodnak meg ismét boldogan és újonnan a hitnek erről az élményéről, amennyire látják, hogy papjuk tiszteli az Eukarisztiát, nemcsak az oltárnál, hanem a misén kívül is, ott imádkozva a tabernákulum előtt, és így felismerik, hogy még nem felejtette el a felszólítást: „Imitamini quod tractatis“ (Utánozzátok, amit tesztek — a püspök szava a szenteléskor).

39