Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Hermann Schäufele: „...értsetek egyet..."

önálló mondatra történt tagolás („ünnepeljük... felajánljuk) valójában nem választja el belsőleg az „emlék“-et az „áldozat“-tói. Itt az áldozat bemutatásának arról az egyedülálló módjáról van szó, ami az eukarisztia megölésének az apostolok ideje óta sajátja (vö. 1Kor 11,26: „Valahányszor e kenyeret eszitek és a kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön“): Annak az „élő, szent áldozati adománynak“ a bemutatásáról, amelynek „föláldozása által ki- engesztelődni akart“ az Atya, amely „az egész világ javára üdvösséges áldozat“, és ha részt veszünk benne, „Krisztusban élő áldozattá“ tesz bennünket.

Magának az átváltoztatásnak konkrét végzésére nézve a mondottakból ez a liturgikus-teológiai következtetés adódik: Úgy kell átváltoztatáskor az Úr szavait kiejteni, hogy mindenestül és világosan kifejezésre jusson: e szavak közvetlenül nem a kenyér és bor adományának szólnak, nem is a cselekményt szemükkel és fülükkel követő résztvevőknek, hanem — mély imádságos odafordu- lással — a mennyei Atyának. Itt is, mint valamikor az utolsó vacsora termében, az isteni „Te“, az Atya felé pillant fel az Úr — és őt most egyházának imájában a pap képviseli —, hogy odaajándékozza magát, mint egyszersmindenkorra halálra adott áldozat, értünk és a sokakért. Amikor az Egyház az Úrtól kapott végrendelet megbízását végrehajtva elmondatja a pappal Urának e szavait, imádkozva, a Szentiélekben teszi ezt. Ezek a szavak alkotják a szentségi értelmet adó és jelenlétet létrehozó kíséretet a tér és idő korlátain túl, itt és most jelenlevő Úr mélyen titokzatos üdvözítő működéséhez.

A konszekráció szövege szervesen beletartozik az egyház eukarisztikus imájába. Az Úr odaadásának szavai ezek, amelyekbe az általa akart és alapított módon belefoglalta üdvözítő tettét, és biztosítani kívánta saját lényegi jelenlétét. Tehát legbensőbb szerepe szerint úgy kell az átváltoztatást végezni és elmondani, mint imádságot, mint az egyház nagy hálaadó és kérő imájának szívét. Ez az ima régtől fogva az „anaphora“, „oblatio“, „immolatio“ neveket viseli. Az egyház mint „kánoni könyörgést“, „kánoni cselekményt“ intézi papjai által az Atyához, a legmagasztosabb hivatkozással „a Te Fiadra, Jézus Krisztusra, a mi Urunkra“, aki „a kínszenvedése előtti estén (nagycsütörtökön, az ambroziánus liturgiában mindennap hozzáteszik: „a mi és mindenek üdvösségéért“) tiszteletre méltó szent kezébe vette a kenyeret“ és „ezt a csodálatos kelyhet“, „és szemét az égre emelte, tehozzád, az Istenhez, mindenható Atyjához, majd hálát adva áldást mondott... és így szólt...“

Nyilvánvaló, hogy a kenyér és a kehely „kézbe vétele“ és „fölemelése“ utánzása és az Úrral együtt való megcselekvése annak, amit ő az utolsó vacsora termében tett, s aminek megtételét apostolaira bízta. Éppen így a papi minőségünkben kiejtendő átváltoztató szavakkal megismételjük és beteljesítjük az Úr világtörténelmileg egyedülálló önátadásának szavait, imádkozva, az ő titokzatos jelenlétében és közreműködésével. Ebből a tágabb, átfogó látószögből értjük meg a misekönyv rubrikáinak a celebránshoz intézett (járatlan szemnek talán kicsinyesnek tűnő) utasítását az „actio Christi“ végrehajtására:

......kezébe veszi a kenyeret, egy kevéssé az oltárasztal fölé emeli" és ......egy kicsit

3

8