Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Hermann Schäufele: „...értsetek egyet..."

De a megújított miseliturgia gazdagsága nem csupán ezekben a külső elemekben rejlik. Inkább azon múlik minden, hogy mélyükben megragadjuk azokat a nagy teológiai alapokat, amelyeken az eukarisztia megülése nyugszik, és amelyekről a Misekönyv bevezetése olyan nyomatékosan beszél.

A teljes liturgikus cselekményben nem elég a külsőségeket szem előtt tartani. Ennél többel kell megbirkózni. Mindenekelőtt: minden ima és ének, minden szó, odahallgatás és felelet, egész különösképpen pedig a szentségi cselekmény és a szentség vétele mély gyökerű kapcsolatban áll a jelenlevő meg- dicsóült Úrral, akinek titokzatos valóságát a hitben ragadjuk meg. ö van titokzatosan jelen a gyülekezetben, amely tudja, hogy ő hívta meg; ő szól szavával egyenként és együttesen az összegyűltekhez; ö imádkozik és ö cselekszik képviselőjének, a felszentelt papnak liturgikus imájában és tevékenységében; és természetesen nem utolsó sorban ő találkozik velünk testi valóságában, felfoghatatlan, lényegi és maradandó módon a kenyér és bor áldozati adományainak színe alatt, mint az értünk halálba ment és most feltámadása által tér és idő korlátáit legyőzve közelünkbe jött Úr. Csak ha így teológiailag tudatában vagyunk, hogy az Úr titokzatosan, de valóságosan jelen van, akkor válik konkréttá a köszöntés: Dominus vobiscum, a reá való imádságos hivatkozás: Per Dominum nostrum, az imádó felkiáltás: Mysterium fidei és a bibiiai rámutatás: Ecce Agnus Dei. Itt igazán nem holmi külsőséges „Figyeljetek!" felszólításokról van szó, inkább mindig újra arról, hogy imádkozva rápillantunk a jelenlevő Úrra és odafordulunk hozzá, — úgy, amint Ágoston magyarázta a prefációt bevezető párbeszéd feleletét: „Habemus cor ad Dominum Jesum", felemeltük az Úr Jézushoz (szívünket). Ez a közös liturgikus ima igazi kiterjedése „a Szentlélek- ben", „a szentek közösségében“, várva a „dicsőségben Eljövendőt".

Csakis ebből az alapelképzelésből kiindulva győzhetjük le azt a hamis, sok- felől botrányosnak érzett magatartást, amely szerencsétlen módon belopózott a „Versus populum“ (a nép felé fordulva) magában véve igen áldásos elvébe. Ez az elv csak arra való, hogy az oltáron folyó cselekmény látható legyen a nép számára. Sajnos itt — többnyire öntudatlanul, gyakran pedig nem eléggé legyőzve — egy kísértés érvényesül. Félreértik a pap és gyülekezet „szembenállását“, és állandóan (ha jóhiszeműen is) „alany-tárgy" kategóriákban gondolkodnak és cselekszenek, mint a szónok hallgatói vagy a tanító tanítványai előtt. Talán túlságosan kevéssé vettük figyelembe, hogy nem elég itt a lelkipásztori odaadás, és közben teljesen elfelejtettük, hogy valójában az eukarisztia közös ünneplésekor a két „oldal" éppen nem egymásra irányul, hanem együttesen kellene bensőleg közös középpontjukra nézniök. Mind a kettő az oltár felé fordul, és ezzel afelé, aki ezt mondta és erről biztosított: „Ahol ketten vagy hárman összegyűltök az én nevemben (ti. személyemre pillantva), ott vagyok közöttük" (Mt 18,20). Csak ha így személyesen a liturgikus történés szíve közepe felé tartunk, akkor kapják meg mélyebb értelmüket a miserend rubrikái és gyakran csak felületesen értelmezett tömör utasításai. Csak így lehetnek erős ösztönzői a mise bensőséges, áhítatos bemutatásának.

32