Szolgálat 46. (1980)
Tanulmányok - Hermann Schäufele: „...értsetek egyet..."
Kedves Testvérek, valamennyiünknek szükségünk van az új misekönyv beható tanulmányozására. Nem elég az istentisztelet „kialakításáénak nagy — és igen hamar kiüresedett — jelszava, ha csak a mindenen úrrá vált modern gondolkodásmód „vallásos“ válfaját értik rajta: vagyis hogy mindazt, amit meg lehet tenni (értsd: ami technikailag keresztülvihető), a mai egyház istentiszteletében is meg szabad és meg kellene tenni. De közben nem törődnek az Egyház lelki tapasztalataival és lelkipásztori tudatával; csakis az (esetenként változó) „élmény“ lebeg a szemük előtt, az egyéni, empirikusan átélt „élmény“, és ennek állítólagos értéktöbblete. Hová jutottunk mindezzel? Igazán teherbíró alapnak bizonyultak istentiszteletünk számára a mind teljesebb alkalmazkodás modern követelményei, egyre újabb élmények várása, szövegek és formák egyre szaporább váltogatása? Olyan alapnak, amilyet az emberek, a ma élők is, kívánnak, amilyenre szükségük van? II. Tapasztalataink és reményeink önkritikus mérlege Ebben a fejezetben az érsek rámutat egy sor téves fejleményre a tíz éves liturgikus kísérletezés folyamán: 1. „Deszakralizáció“ (Entsakralisierung), vagyis szinte beteges irtózás az ún. „ünnepélyes“ kifejezésformáktól. Vannak pl., akik sohasem mondják az első kánont, mert úgy gondolják, mai ember nem vehet szájára ilyen kifejezéseket: „tiszteletreméltó szent kezébe vette ezt a csodálatos kelyhet“, „szent és szeplőtlen áldozati adományt“ stb. Pedig az imádság nyelve mindig a Szentiélektől megragadott lélek szava. 2. „A józanság kultusza.“ A misében csakis a beszéd uralkodik (igen gyakran csupán a celebráns szaval), mellőzik az éneket, a zenét, az egész olyan, mintha az isten- tisztelet pusztán „oktatási“ célokat szolgálna. Sőt néha egyenesen a mai viták zsargonét viszik bele, pl. a hivők könyörgéséből nagyhangú programnyilatkozatokat csinálnak. Az egyéni tanításnak megvan a helye a misében: ez a prédikáció. 3. Személyeskedés. A mise elején és végén igen hasznos lehet a helyzethez illő rövid, szabad bevezetés ill. plébániai hirdetések. De mindez nem „egyéni üdvözlet", hanem történjék az istentiszteleti légkörnek megfelelően. Ha a pap ilyenkor nagyon is „közvetlen“ akar lenni, könnyen támadhat az a benyomás, hogy a szentmise csak amolyan „plébániai szolgáltatás“, egy a sok közül. 4. A latin miseénekek teljes leépítése. Ezeket — gregorián korái ist, kórusmiséket — az újítás első lendületében sokhelyütt teljesen kiutasították az istentisztelet köréből, ami fájdalmas veszteség. Az anyanyelv bevezetéséért a szentmisébe legyünk hálásak, ezt soha többé nem kívánjuk nélkülözni. De ez nem jelenti, hogy a gregoriánnak és a latin liturgikus nyelvnek most már semmi helye az istentiszteleti rendben. Meg kell adni ennek is a megfelelő szerepet. 5. A csend hiánya az istentiszteletben. Gyakori szemrehányás, hogy a liturgikus reform tönkretette az áhítat csendjét a misén. Ennek nem orvossága, ha az igeistentiszteletet néma „meditációval“ akarják pótolni, vagy — minden liturgikus szabály ellenére — újra bevezetik a csendes kánont. Az istentisztelet „teli csöndje“ az egész légkör eredménye lehet csak. Ez sugárzik már a fegyelmezett, összeszedett celebráns vagy felolvasó magatartásából. Időt kell hagyni a belső folyamatoknak, a jelenlevők csendes, imádságos csatlakozásának, pl. „Könyörögjünk“ utáni szünetben, a hivők könyörgései közben, a kánon nem sietős, szinte meditativ mondásával, az olvasmányok nemcsak „kifelé“ szóló, hanem mondhatni a magunk leikébe is utat nyitó felolvasásával. 3 33
