Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Véber Gyula: Zene és istendicséret

ház követelményeivel: a zene a szöveg alárendeltje legyen, a zene szolgálja a szöveget! Talán a sors iróniája, hogy éppen a „legliturgikusabb“ zenei forma: a mise felelt meg legkevésbé ennek az ideálnak; egyik barokk misetípus sem ennek a gondolatnak a jegyében született: sem a római polichoria miséje, sem a bolognai iskola „messa concertata“-ja, sem pedig a velencei úgynevezett „opera-mise“.

A XVIII. század a versenyművek kora. Az egyházzenei kompozíciók egyben hangversenyszámok is lettek. Viszont a hangversenystílus is bevonult a templomba. A Mozart-misék például ma is inkább zenei élvezetet nyújtanak, mintsem a devóciót szolgálnák. De Haydn „Paukenmesse'‘-je vagy Beethoven „Missa Solemnis“-e sem egyedül a szentmise céljára készült. A kettős cél, a dupla egzisztencia, a két úrnak való szolgálattal hasonlítható össze. Persze ennek a stílusnak a gyökerei visszanyúlnak a fentebb említett három olasz iskoláig, amelyek Palestrina örököseiként, az örökösök meggondolatlanságával „fejlesztették tovább" a nagy mester életművét. XIV. Benedek „Annus qui“ kezdetű enciklikájának csak igen rövid ideig tartó hatása volt (csak addig tartott, mint a XVII. században a sonata da chiesa és a sonata da camera szigorú elkülönítése), az üstdob, a trombita és egyéb „világi“ vagy kiabáló hangszerek belopakodtak a templomba. Ez természetesen nemcsak a zeneszerzők „bűne“ volt, és nemcsak a hívők „világias igényét" elégítette ki, de a papság is egyenesebben vonult be, ha az intrada-zenét rézfúvósok tették „ünnepélyesebbé“. Ilyen nagyarányú elvilágiasodást csak egy általános reform, minden buzgó egyházzenész és liturgikus közös törekvése téríthetett ismét jó útra.

1830 körül kezdődött az a nagyarányú reformmozgalom az egységes világegyház érdekében, amelynek egyik fontos megújhodási területe a liturgia és a vele kapcsolatos egyházzene volt. A cecilianizmus organizációs korszaka, amelyet Szent X. Pius „Motu proprio“ kezdetű enciklikája zárt le, célul tűzte ki a gregorián korális tudományos kutatását, régi művek kiadatását (vissza a XV—XVI. századi polifóniát!), egyházzenei egyesületek, templomi kórusok, egyházzenei iskolák létesítését stb. A fejlődést megállítani és a (kultúr)történelem kerekét visszahajtani nem lehetett. De az egyház ezt nem is akarta. Csupán a vadhajtások visszavágására volt szükség, no meg a régi értékek felújítására. A gregorián és régi polifon zene minden elsőbbsége ellenére megszülettek Liszt és Bruckner miséi, C. Franck, Berlioz és Gounod egyházi művei, Verdi „Requiem“-je stb.

Korunkban ismét szólt az egyház, mégpedig a második vatikáni zsinat keretében. Szükség is volt bizonyos irányelvek megadására, mert a XX. század legnagyobb mestereinek modern miséi és egyéb egyházzenei művei mellett 1950 után olyan újdonságok is bevonultak a templomba, mint a spirituálé, gospel, beat, sanzon, jazz és a sláger. Most azonban a XX. század hangján szólt az egyház. Mert amíg a „Motu proprio“ leszögezi, hogy a templomi zene annál egyházibb és annál liturgikusabb, minél jobban hasonlít a gregorián énekre, addig a II. vatikáni zsinat a gregoriánt csak elsőként említi — de nem „egyedül

26