Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Véber Gyula: Zene és istendicséret

üdvözítőnek“. A gregorián egyeduralmának hangsúlyozása ellentétben is állana a II. Vaticanum egyik legbölcsebb „felfedezésével" a liturgia terén, hogy ti. nem szabad ráerőszakolni afrikai, ázsiai és délamerikai testvéreinkre az európai kultúra alapján kialakult liturgiaformát.

Nem esett még szó a vallásos népénekről vagy népi énekről. A szakrális zene e fontos ágáról legtöbbször hallgatnak az egyházzene történetének ismertetői. Talán azért, mert ezek nem tartoznak a szoros értelemben vett liturgikus zenéhez, mert — főleg eredetileg — nem a liturgia keretén belül, hanem más alkalmakkor, egyéb buzgó összejöveteleken hangzottak fel. Olyan énekekre gondolok, mint az olasz laudák Assisi Szent Ferenc idejéből - amelyek Neri Szent Fülöp mozgalmában is fontos szerepet játszottak s az oratórium ősi formájának zenei anyagát képezték —, továbbá a spanyol cantigákra, vagy a még régibb német népi énekekre (Petrus-Lied). Ilyen fajta vallásos népi énekek minden nyelvterületen, minden népnél születtek — gondoljunk a legrégibb magyar énekekre —, és csak népszerűségükön, alkalmasságukon s az egyházi vezetők toleranciáján múlott, hogy bekerültek-e és mikor kerültek be a hivatalos liturgiába.

A fenti nagyon rövid és hézagos történeti áttekintésből a következő tanulságot vonhatjuk le:

1. A szakrális zene mindig nagyfontosságú és önálló területe volt a zenének. önállósága még akkor is megmaradt, amikor formailag vagy — zenei szempontból — tartalmilag eléggé elmosódott a határ az egyházi és világi zene között.

2. Az egyház nem zárkózott el a fejlődés következtében létrejött új zenei irányok elől, hanem mindenkor segítette és szívesen befogadta őket.

3. A fejlődés elősegítése mellett — vagy éppen annak logikus következményeként — az egyház mindig őrködött az egyházi zene tisztaságán, és igyekezett megóvni, megmenteni a „vadhajtások“ elburjánzásától. Ezt a célt szolgálták a zsinatok liturgiára és zenére vonatkozó konstitúciói és az ezzel foglalkozó pápai enciklikák.

4. A gregorián korális a többszólamúság kialakulása óta — és főleg az utóbbi időben — nem az egyetlen elfogadott szent éneke volt az egyháznak, hanem legfeljebb csak „első az egyenlők között“.

Zene az ú] liturgiában

Az előbbi összefoglalás és a bevezető rész már többé-kevésbé meg is adta a választ arra a kérdésre, hogy milyen legyen — vagy éppen milyen ne legyen - a szent zene, a liturgiának ez a „szükséges és a teljességhez tartozó része“. Erre vonatkozólag találunk a II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciójának VI. fejezetében „A szent zene és ének“ cím alatt is rövid és nagyon általánosan megfogalmazott elveket, amelyeket az „Instructio de Musica in sacra Liturgia" tovább részletez. Felesleges volna itt ugyanazt más szavakkal megismételni.

27