Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Véber Gyula: Zene és istendicséret

datio és glorificatio Dei), hanem azért is, mert képes az embert áhítatra indítani. Erről tanúskodik többek között Szent Ágoston (Confessiones X: 33), Aquinói Szent Tamás (STh II: 2, 91) és a század elején Szent X. Pius pápa (Motu proprio I: 1). A II. vatikáni zsinat pedig kimondja a zenéről, hogy „Minden más művészi kifejezésmód fölé emelkedik, leginkább azért, mert a szent szövegeket kísérő dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és a teljességhez tartozó része.“ A zene szószólói azonban mindig szükségesnek tartották körülírni, milyen zene és mely hangszerek alkalmasak arra, hogy a szent cselekmény kísérő szerepét betöltsék. Nem elégedtek meg azzal a felfogással, hogy a zene általában Isten ajándéka, tehát minden fajta zene alkalmas az Ő dicsőítésére. Éppen a zene pszichológiai hatásának felismerése igazolja a szelekció fontosságát, szükségességét. (A zene általában nemcsak a devóciót segíti elő; hatását látjuk más területeken is: ifjúságnál, katonaságnál, politikai megmozdulásoknál, stb. Ezek nem egyeztethetők össze a liturgia szent cselekményével.) Az egyházi zene mindig külön ága volt a zenének, még akkor is, ha műfajilag vagy elnevezésben azonos volt is „világi“ párjával vagy legalább hasonlított hozzá, mint például: sonata da chiesa — sonata da camera, cantata da chiesa — cantata da camera, concerto - concerto ecclesiastico stb.

Az egyházi zene fejlődése

Ha voltak is daliami eltérések a középkori gregorián korálisban a világegyház különböző részein, a Szentírásból vett szövegek mégis biztosították az egységet a liturgikus ének terén. Azonban, amint tudjuk, már a középkorban virágzásnak indult a „helyi egyházzene“, amikor - főleg a IX. századtól — a meglévő liturgikus énekek mellé újakat csináltak a helyi vagy nemzeti szentek ünnepeire. Ezeknek az új énekeknek a szövegei azonban nem a Szentírásból valók, hanem költöttek (lásd: rímes officium).

Aztán jött a többszólamúság. A renaissance-korban uralkodó németalföldi polifónia először feltétlenül gazdagodást jelentett az egyházi muzsika számára. De itt is hamarosan felütötte fejét a — szinte törvényszerű — túlzás, „elhajlás“, amely a szöveg elnyomását eredményezte. Josquin des Prez igyekezett új stílussal a szöveg érthetőségét helyreállítani, de ez csak részben és ideig-óráig sikerült. Jött a sokszólamúság, a kettős kórusok korszaka (Willaert). Szerencsére a Palestrina-stílus is jóformán erre az időre esett, amely megmentette a több- szólamúságot, a polifóniát a tridenti zsinaton (1545—1563). A tridenti zsinat nemcsak a többszólamúság terén végzett tisztogatást, hanem a monódiát is megszabadította vadhajtásaitól: a rímes officiumtól, a sok trópus és szekvencia nagy részétől.

Majdnem kétszáz esztendeig — XIV. Benedek „Annus qui“ kezdetű encikli- kájáig — voltak „érvényben“ a Tridentinum egyházi zenével kapcsolatos határozatai. A renaissance alkonyát és az egész barokk kort foglalja magában ez az időszak. A szövegek terén a barokk ideál egyezett meg a legjobban az egy25