Szolgálat 46. (1980)
Tanulmányok - Babos István: Liturgia és élet
Az előbbi meghatározás az egyetemes egyházat, az utóbbi a helyi közösséget (LG 26) tartja szem előtt. Az előbbi esetben Krisztus Lelke közli a hatalmat a vezetőkkel azért, hogy kormányzásukkal a híveket egységbe fogják, az utóbbiban ugyanaz a Lélek életet lehel a tagokba, táplálja a hierarchikus közösséget, és ezek összessége alkotja az egyetemes egyházat. A liturgia, mint a neve is mutatja (görögben: nyilvános, közösségi gyakorlat), nem egyéni vállalkozás, hanem a konkrét egyházközösség istendicsérete (SC 26). Ezért a közösségi ünneplés „részesüljön előnyben az egyéni és mintegy magánjellegű végzéssel szemben. Ez áll a szentségek kiszolgáltatására és főleg a szentmise bemutatására“ (SC 27). A régebbi individualista életszemlélet egyik okát az írásra-olvasásra épített műveltségben látják egyes kutatók1. A szájhagyományra épüló műveltség feltételezte a közösséget: egy személytől áradt a sokaság felé, és szócsöve nemcsak az értelemhez szólt, hanem az egész emberhez, beleértve érzelmi világát. A könyvnyomtatás felfedezése után az írni-olvasni tudók száma megsokszorozódott. Az egyén könyvvel a kezében visszavonulhatott magányába, és ott sajátította el mások gondolatait. A könyv az értelemhez szólt, ennek következtében az ember érzelmi világa egyre jobban háttérbe szorult. Csak azt tekintették „tudományosnak“, amit az értelemnek tetsző pontos fogalmakban ki tudtak fejezni. így alakult át a színes, hangos, mozgó, élettel teli világ fogalmakból alkotott élettelen, logikus rendszerré. Az ember érzelmi világának ez a háttérbe szorítása alkalmatlanná tette őt a közösségi életre6. Éppen ezért a tridenti zsinat után kialakult liturgikus gyakorlat nem sok figyelmet fordított a közösségre. Egy oltár körül, egy pap vezetése alatt fordultak az Egyházhoz a hívek, de nem mint közösség, hanem mint megannyi egyén, aki az eukarisztia megölése után saját útját járta. „A kereszténység történetében a legsúlyosabb kárt az oltár és a közösség közötti szakadás (skizma) okozta, a szakadás az eukarisztia, az egyház alapja és a testvéri szeretet szentsége között, amelyben az eukarisztia rendszerint kifejti hatását“.7 Az egyház közösségi természetére utal maga a név is: Ecclesia, közösség. Ennek a közösségnek az élete Krisztus áldozatával vette kezdetét, amikor kiárasztotta Szentlelkét az apostolokra (Csel 2,3; Jn 20,22). Ez a Krisztusban egymással alkotott testvéri közösség elsősorban a kenyértörésben valósult meg (Csel 2,42), de kiterjedt a hívek szociális életére is (Csel 4,32). Szent Pál ugyanezt tanítja: az eukarisztiában Krisztus testét és vérét vesszük, közösségbe kerülünk vele, következésképpen egymással is (1Kor 10,17). Az e közösségben való részesedés nem egyszerű gondolati csatlakozás olyan értelemben, hogy elfogadjuk Krisztus tanítását, hanem a „szőlőtő“ és az élő „gyökér“ életében való részesedés. Életünket szüléinktől kaptuk, nem magunk teremtettük. A hitet és az isteni életet is mástól, az egyházi közösségben élő Krisztustól kaptuk a keresztség- ben, ahol feltámadt életét közölte velünk, hogy az egyre jobban átalakítson bennünket. Ez a közösség a talaj, ahol Isten terve szerinti emberségünk kibontakozik. önző természetünk tehernek érzi, hogy egymásra szorulunk, s egyre nagyobb függetlenségre törekszik. Az új közösségben felfedezzük, hogy a nyíltság mások felé, önmagunk átadása, a közösségben megélt áldozatos szeretet az emberi élet alaptörvénye (Jn 15,13). 18
