Szolgálat 46. (1980)

Halottaink - Dr. Beöthy István (Horváth József)

De ha eljön a nagy Tökéletesség, elhallgat majd a cserépcsörrenés.

... hogy itt állok a férfikor delén, szerte szórok most, bizony szerte én mindent, mi megcsalta a gyermeket . . . Már int felém a távolból, és érzem, közeleg a Szeretet,

Kovács Vencel

99

püspök mondta, a szlovák homíliát dr. Jan Fratriö lévai esperes, a magyart Kuzma József nemesoroszi plébános. A templomi beszentelés után az osztálytársak nevében Harsányl Gyula prelátus, szenei plébános búcsúztatta, ötven paptestvér és a hívek sokasága volt jelen. Földi maradványait ezután szülőfalujába szállították, s ott helyezték nyugalomra júl. 12-én. Ott Mészáros Árpád ipolyhídvégi plébános mondott búcsúztatót.

Utolsó hozzám küldött levelében (1977 karácsonyán) ezeket írta: „Valakitől búcsúzáskor mindig ezt is hallottam: legyen vidám. Mikor ugyanezt mondtam egy másik embernek, így szólt: igen, ha az ember jó, akkor boldog is. Hát ebben az értelemben kívánom a te boldogságodat is.“ — Oroszlány György jó ember volt, jó pap volt. Kívánjuk neki imádságos lélekkel az el nem veszíthető örök boldogságot.

Farkas Jenő albári plébános 57 évesen hunyt el. Gyászjelentésén mottóként „Hazafelé" c. versének sorai állnak: „De menni kell az úton felfelé. — Az örök fény, az örök csend felé.“ Most ő is elment Jézusához, akihez a többszörös betegség és meg nem értés keresztjét hordozva, mindig vágyakozott. A temetési szentmisét és beszentelést az albári templomban végezték, holttestét ugyanaznap, 1979. szept. 21-én szülőfalujában, Szencen hántolták el. Fájdalmaktól megtört édesanyja is ott állt papfia koporsója mellett. Végső búcsúzásul „Szeretet“ c. versét mondták el sírja mellett. Farkas Jenő ugyanis költö is volt, szlovák és cseh nyelvből sok műfordítást is végzett. Két önálló verseskötete is megjelent. Most imént említett verséből, 1Kor 13 parafrázisából idézünk néhány sort:

A próféták szava egyszer véget ér, elhalkul, akár a tóba hajított kavics-rajzolta fodor. Nyelvem alatt a szép szó semmivé lesz. a tudományom füsthöz és pernyéhez lesz csak hasonló, s újat már nem épít. észrevétlenül, csendben elenyészik, — mit most ismerek, széthulló cserép, s prófétálásom cserépcsörrenés.

DR. BEÖTHY ISTVÁN (1882—1979)

A biharmegyei Tenkén született 1882 július 20-án. Teológiai tanulmányait Veszprémben és Bécsben végezte. Az áldozópapi rendet is Bécsben kapta meg 1905 július 14-én, s később ugyanitt szerzett hittudományi doktorátust. Felszentelése után Zalamerenyén, Murakereszturon káplán, 1907-től a veszprémi szemináriumban prefektus, teológiai tanár, majd vicerektor. 1919-től Sümegen plébános és kerületi esperes, közben zsinati vizsgálóvá és somogyvári c. apáttá nevezik ki. 1935-ben a Székeskáptalan kanonokja lesz. Ezután 44 évig az egyházmegye központjában, Veszprémben különböző felelős tisztségeket visel mint szentszéki bíró, szemináriumi rektor, somogyi föesperes, a székesegyházi plébánia vezetője, székesegyházi főesperes, pápai prelátus, hitoktatási felügyelő, majd haláláig a Püspöki Szentszék és az Egyházmegye Nyugdíjbizottsága elnöke, a Székeskáptalan nagyprépostja s főpásztorának provikáriusa. Élete utolsó hónapját töltötte csak meggyöngült egészségi állapota miatt a székesfehérvári Papi Otthonban.

Megboldogult testvérünket hetvenöt esztendős papi működése egész idején Krisztus ügye iránti buzgóság lelkesítette, s ezért vállalkozott még késő öregségében is szívesen minden lelkipásztori kisegítő szolgálatra. Nagyon szerette a gyermekeket, a fiatalságot. A hitoktatás mindig szívügye volt. Anyagilag is sok templomot részesített támogatásban, legutóbb a veszprémi székesegyházat ajándékozta meg egy új haranggal. Nevéhez fűződik a veszprémi Gizella-kápolna s a Szentháromság-szobor korábbi restaurálása is.