Szolgálat 46. (1980)
Halottaink - Könözsi Béla Reginald OSB (Confrater)
Kivételesen hosszú életét fegyelmezett életvitelének köszönhette. Minden nap két— két órát sétált délelőtt és délután. Csak az utolsó években csökkentette ezt egy—egy órára, de azt sem télen, sem nyáron, sem esőben, sem hóban el nem mulasztotta. Megtörtént, hogy a már kilencven éves aggastyánt sétája közben főpásztora autóba ültette, hogy a várhegy kapaszkodójától megkímélje. Amikor a püspöki székház előtt kiszállt a kocsiból, újra leballagott a városba, hogy a kiszabott sétából semmi el ne maradjon. Sokszor elmesélte papi körökben egyik humoros élményét. A várkilátónál megkérdezték tőle a turisták, hogy milyen templom látszik a város nyugati szélén? „Ott vagyok én káplán" — mondta, mert rendszeresen kisegített azon a plébánián, s ha úgy adódott, még a motorkerékpár hátsó ülésére is felkapaszkodott 80—85 éves korában. „No, ennek a vén papnak is sok lehet a füle mögött, hogy még mindig káplán" — mondta félhangosan az egyik turista. Azt persze elhallgatta a „vén káplán", hogy pre- látuskanonok és a székeskáptalan nagyprépostja. Évről évre megünnepelte az „érettségi találkozót" egyedül, egymaga, hiszen hajdani osztálytársai már rég elhaltak mellőle. Hosszan adorált a piaristák egykori templomában, majd engedélyt kért a hajdani piarista gimnázium igazgatójától, hogy körülnézhessen néhai osztályában. A diákok szeretettel köszöntötték, virággal kedveskedtek neki, s ő boldogan mesélte környezetének kedves élményét. Szinte élete utolsó hónapjáig naponta meglátogatta a megyei könyvtárat, átlapozta a napilapokat, folyóiratokat. Minden érdekelte. Provikáriusi hivatalát az utolsó percig lelkiismeretesen ellátta. Környezete sokszor biztatta: vigyázzon magára, hogy megérje a százesztendős kort. Az utolsó heteiben egyik látogatójának tréfásan mondta: „lüttek a száz esztendőnek". 98. évében halt meg, 1979. okt. 4-én. Az egész város tisztelettel övezte, s temetésén több mint száz pap és sok-sok hivő búcsúztatta az ország legöregebb papját. Horváth József KÖNÖZSI BÉLA REGINALD OSB (1915—1979) A felvidéki Ebed községben született 1915. márc. 2-án. Középiskoláit a komáromi bencés gimnáziumban végezte, s érettségi után jelentkezett noviciusnak Pannonhalmára. Teológusnak készült. Teológiai tanulmányait a Prágai Hittudományi Főiskolán végezte 1935—39 között. 1939-ben szentelték pappá, és mindjárt Pannonhalmára került hitoktatónak. Egy év után Celldömölkön folytatta ezt; majd 1941-ben Kajárpécre került plébánosnak, ahol egészen 1973-ig működött. Ekkor fokozódó vesebaja miatt kérte, hogy Pannonhalmára jöhessen. Egy évig mint tóthegyi lelkész működött, aztán nyugalomba ment. Mivel betegségének fokozódása miatt állandó ápolásra és kiszolgálásra szorult, 1976-ban átkerült a Szociális Otthonba. Egész életére legjellemzőbb volt a csendes szerénység, a néha már túlzott igénytelenség, ami betegségéből kifolyólag önmaga külső elhanyagolásáig ment. Ugyanakkor azonban ugyanazzal a csendes szerénységgel és kedves mosolyával kész volt minden munka ellátására, amit egészségi állapota megengedett. Még itt Pannonhalmán is rengeteget segített azzal, hogy jegyzeteket, káptalani szövegeket gépelt nagyon szépen és pontosan. Megható volt látni, amint szinte élete utolsó percéig minden reggel beteg lábával végigcsoszogott a folyosón, ki az oltárhoz, hogy bemutassa szentmiséjét. Mikor egyik rendtársa, gyengülő egészségére és figyelmére hivatkozva, kíméletből rá akarta beszélni, vegyen inkább részt az otthon lakóinak közös koncelebráoiós miséjén, ezt felelte: „Én a szentmisére mindig a legnagyobb gondot fordítottam, nem kell félnem, hogy talán elhibázok benne valamit." Ápolói is nagyrabecsülték és szerették. Soha nem okozott nekik gondot külön kívánsággal vagy igénnyel. Szerény, szinte félénk magatartásával mindenkivel megszerettette magát. 100
