Szolgálat 45. (1980)
Halottaink - Domitrovits István SDB (ha)
könyve, amely 1971-ben jelent meg Rómában, ugyancsak „tollhegyre“ veszi kortársait. ‘Már előtte (1962) „ötven esztendő“ c. művében is visszaemlékezéseit írta meg. Már a harmincas években járt Dél-Amerikában, ahová 1946-ban kivándorolt. Venezuelában és Kolumbiában lelkészkedett a magyarok között, mígnem 1961-ben Rómába költözött („hazajöttem meghalni“), és itt élte le hátralevő éveit. Színes útikönyvei ma is élvezetes olvasmányok: „Felhőkarcolók, őserdők, hazátlanok“ első dél-amerikai útját eleveníti meg, távol-keleti útjáról számol be „Mandarinok, kulik, misszionáriusok“, a Balkánról pedig „Balkáni képeskönyv" c. útleírásában. A Végtelen meglátása adja meg neki a végső megnyugvást és békét. R. DOMITROVITS ISTVÁN SDB (1906—1979) Édestestvére és rendtársa volt Domitrovits Józsefnek, aki 1926-tól 1962-ben bekövetkezett haláláig mindvégig az Amazonas medencéjében sorakozó szalézi missziókban dolgozott, eltérően Czezarovics Balázs és a múlt évben Vécsett, Magyarországon elhunyt Báli Béla rendtársaitól, akiknek működési területe a huszas években Rio de Ja- neiróra és Sao Paulóra terjedt ki, és közvetlenül a magyarság részére is jelentőség- teljes és felejthetetlen volt. Domitrovits József lett az óriási manausi föegyházmegyé- ből kiszakított Humaita prelatúra első püspöke. Amikor egyszer hazalátogatva megbetegedett, a szombathelyi kórházban megismerte az Annunciata-rendi kedvesnővéreket, és később néhányukat kihozta Brazíliába. Ott azóta is szépen működnek és gyarapodnak. (Lásd beszámolóikat a Szolgálatban. Szerk.) István Németújfaluban (ma Burgenland) született 1906-ban. Gyermek-és ifjúkoráról keveset tudunk, mert csak 1939 óta — mikor 33 éves korában kiérkezett Brazíliába — kísérhettük figyelemmel, igen messziről, életét. Sokszor kísérte fáradhatatlan bátyját fáradtságot és veszélyt jelentő missziós és főpásztori útjaira. Hasonlókat jártak végig Fáy Dávid és a 18. századi magyar jezsuiták az Amazonastól délre, és napjainkban pár szervita az Acre-Purus őserdeiben. Sok áldozatot követelt tőle az Amazonas északkeleti nagy ágának, a Rio Negrónak területén lévő szalézi misszió a Tucano és Macu törzsekhez tartozó bennszülöttek között. Tiszteletreméltó odaadással és kitartással végezte munkáját. Az évek múlása sem csökkentette lelkesedését. Egész életét apostoli munkájának szentelte. Ott szerezte végzetes betegségeit is. Először Manausban kezelték, majd barátai és tehetős tisztelői kívánságára Sao Paulóba szállították jobb kezelésre. Az itteni kórházban teljesedett az a kívánsága is, hogy magyar ételt kapjon magyar kedvesnővérek kezéből. Ilyen kis dolgokban is örömét tudta lelni. Közben számolta, mikor mehet vissza munkaterületére, és hogyan mehetne el még egyszer Európába — ahonnan annyi segélyt kapott már régebbi útjai alkalmával misszióinak — és szülőföldjére is. Ezt már nem érhette el itt a földön. Jóbarátainak, a kórháztulajdonos főorvosoknak minden igyekezete ellenére számára is elérkezett a hű szolga elszólításának ideje febr. 18-án. Feltámadási miséjén részt vettek rendtársai, ismerősei és egy magyar bencés is, valamint az említett Annunciata-nővérek. D. Bonifácio Piccinini, a Matto Grosso-i Goiás fiatal érseke épp akkor volt a pueblai gyűlésről átutazóban Sao Paulóban. Ö méltatta odaadását, apostoli hitét és lelkületét a koncelebrált mise alatt. „Teljesen a missziónak élt“ — mondta többek között. „Önmagát áldozta fel érte, hogy fényt vigyen az őserdőbe. Baráti összeköttetéssel rengeteget adott híveinek. Felépítette Manausban a gyönyörű Szent József-templomot, amely ma már plébániatemplom. Rendünknek, a szalézi rendnek büszkesége és misszionáriusainknak példaképe." Szemináriumi igazgató is volt Manausban, az utóbbi öt évben pedig „utazó gyóntató“ szerepét töltötte be a nagy Rio Negro folyó partvidékén. Betegágyán is sokat emlegette legújabb alkotását: a manausi lelkigyakorlatos ház megépítését, amely épp 101
