Szolgálat 45. (1980)
Halottaink - Dr. Kappel János (T. I.)
befejezés előtt állt halálakor. Azt hajtogatta: „Édenkertté akarom átalakítani ezt a házat mindenki gyönyörűségére, aki békét és lelki nyugalmat akar ott találni.“ ő már azóta megtalálta ezt. Földi maradványait repülővel vitték Manausba, s ott helyezték örök nyugalomra febr. 20-án a messze került magyar papot. ha DR. KAPPEL JÁNOS olvasókanonok, a püspöki szentszék elnöke (1900—1979) Édesapám, amikor a papi hivatás kibontakozásának jeleit figyelte meg ifjú életemben, nem is egyszer beszélt egy szerény megjelenésű magyarszecsődi plébánosról, aki csak egy évig volt ott plébános, de olyan magvetést végzett az önzetlen felebaráti szeretet területén, hogy aratása hosszú évtizedek múltán is tapasztalható volt. A plébánosnak 4 km utat kellett megtennie Körmendig, ha az egyházmegyei központba, Szombathelyre akart utazni vonattal. 1936-ban még nem volt buszközlekedés, a kegyúr grófi fogatát sem akarta igénybe venni, így örömmel csatlakozott hívei gyalogos csoportjához. Hogy mi történt ezeken a gyalogos utakon? Arról a körmendi állomáson az utasokra várakozó fiákeres csak annyit mondhatott, hogy a magyarszecsődi plébános többször is zavartan kért kölcsön tőle pénzt vonatjegyre, azzal az indokkal, hogy úgy látszik elszámította magát, kevés pénzt vett magához az útra. Természetesen a kölcsönt mindig megduplázva adta vissza. Mint középiskolás diák a székesegyház gyóntatószékében találkoztam vele először. Lelkiatyám lett. Mindig élmény volt a szentgyónás nála. Fiatalok, idősebbek egyaránt igényelték lelkivezetését, és őt mindig meg lehetett találni gyóntatószékében. Még az ünnepélyes püspöki szentmiséken is, amikor illett volna reprezentálnia, olyan ügyesen tudott besurranni a gyóntatószékébe, hogy nem is vették észre távozását. Papi életének igen nagy részét töltötte ki a gyóntatás lélekmentő, segítő szolgálata. De nemcsak a híveknek volt lelki vezetőjük, tanácsadójuk, hanem az egyházmegye papjainak is. Tanítványain kívül is nagyon sokan fordultak hozzá egyházjogi és más ügyekben, hogy kikérjék tanácsát, meghallgassák okos, összefüggéseiben mindenre kiterjedő, praktikus véleményét. Hogy mennyire tiszteletben tartotta az ember személyiségét és szabadságát, az abból is kitűnik, hogy a döntést mindig a kérdezőre bízta. Senkire sem akarta rákényszeríteni nézetét, akaratát. Szerénysége köztudott volt. Mindig a legutolsó helyet kereste magának. Magáról soha nem beszélt. Betegsége idején derült ki, hogy a téli hajnalokon a székesegyház körüli hólapátolás nehéz fizikai munkáját éveken keresztül észrevétlenül sajátkezűleg végezte el. A toronyóra felhúzása, állítása is munkái körébe tartozott. Az imádság embere volt. Ez érződött ki minden megnyilatkozásából, szentbeszédeinek gondolataiból, amelyeket Jézussal folytatott beszélgetése, átelmélkedése gyümölcseként közvetített a híveknek. Hosszú és súlyos betegséggel látogatta meg az Úr hűséges szolgáját. Emlékezőtehetségének zavarai csak betegségének kezdetén volt nyugtalanító fájdalom számára. Később már betegségében is feloldódott Mestere szeretetében, és feltárultak lelkének legszebb, legbizalmasabb kapcsolatai Jézussal. Idöérzéket is elveszítve, éjszaka felkelt, és sietve készült a szent szolgálatra, a legszentebb Áldozat bemutatására, amelyet elvégezni már nem tudott ugyan, de mégis átjárta törékeny beteg testét az élmény, hogy újra találkozott Jézussal. Halála előtt jóformán mindenét elosztogatta, fgy megszabadulva minden földi tehertől szárnyalhatott a magasságok felé. 1979. jan. 14-én reggel, életének 79., áldozópapságának 55. évében költözött az örökkévalóságba. A szombathelyi székesegyház kupolája alatti ravatala előtt Fábián Árpád megyéspüspök vezetésével számos paptestvére koncelebrált szentmisében imádkozott lelkiüdvéért. Déli fél egykor pedig a Szent Kvirin-templom kriptájában nagyszámú hivő — közöttük sokan burgenlandiak is — és paptestvér kíséretével helyeztük fáradt testét a boldog feltámadás reményében nyugalomra. T. I. 102
