Szolgálat 45. (1980)
Tanulmányok - Tóth Veremund: A bencés stabilitás időszerűsége
Szent Antal kénytelen volt egy időre elhagyni remeteségét, hogy Alexandriában fölvehesse a harcot az eretnekekkel. Későbbi korból ismert Nagy Szent Gergely példája: vállalta a terhes lelkipásztori feladatokat és a pápaságot, bár szíve vágya mindig a kolostori csend és kontempláció felé vonzotta. Felismerve a szerzetesekben rejlő igehirdetői adottságot, ő maga küldte el római szerzeteseit Anglia térítésére. Szent Anzelm is megvallja írásaiban, hogy lelke hajlamát követve megmaradt volna Bee szerzetesének, de a szükség törvénye Canterbury érsekévé avatta. A történelmi fejlődés iránya egyre világosabban kiemelte a helyi stabilitás mellett, sőt sokszor ahelyett, a szívbeli stabilitást (stabilitás cordis). A stabilitás fogadalma történetileg akkor vált szükségessé, amikor az 5—6. század magukcsinálta szerzetesei kolostorról kolostorra bolyongva, mások vendégszeretetén élősködve, veszélyeztették magát a szerzetesi intézményt. Látszólag jobb feltételeket kerestek ahhoz, hogy elérhessék a tökéletességet. De ezek a kóborló (girovagus) szerzetesek — ugyanúgy, mint a kis közösségekben elöljárók nélkül élő szarabaiták — csak kivonták magukat az apát és a Regula fegyelme alól, s így — Szent Benedek kemény szavaival — tonzúrájukkal hazudtak Istennek. Kiforgatva Krisztus szavait, evangéliumi mázzal próbálták fedezni szégyenteljes életüket: „A rókának odúja van, az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét“ (Mt 8,20). Szent Pál szavait ismételve, hogy idegenek és vándorok vagyunk a földön (Zsid 11,13), hangoztatva, hogy az égi hazát keresik, „egész életükön át más-más tartományban három-négy napra majd ebbe, majd abba a kolostorba szállnak vendégül. Mivel folyton csavarognak, soha meg nem állapodnak, saját akaratuknak és a torkosság ingereinek szolgálnak“ (BR 1,26-30). A Regula Magistri már nem követi Szent Benedek finom diszkrécióját („Melius est silere quam loqui“ 1,32-34), hanem arcpirító jelenetekkel ecseteli a népvándorlás, a barbárság és a teljes felfordulás Itáliájában a szerzeteseknek ezt a különös fajtáját. 2) A stabilitás Szent Benedek Regulájában a) Jelenti nála első helyen a megmaradást a kolostorban, a claustrumban3. Ez a fizikai, materiális stabilitás: a stabilitás loci. A latin szó a „Stare“ igéből származik, mint a mi „állhatatos“ szavunk az „áll“-ból: „Officina verő ubi haec omnia diligenter operemur, claustra sunt monasterii et stabilitás in congre- gatione.“ („Az a műhely pedig, ahol mindezt szorgosan gyakorolhatjuk, a monostor zártsága és a közösségben való állhatatosság“ BR 4-97-99). Kétségtelen, hogy maga a szóhasználat is első helyen ezt az értelmezést sugallja. A felvételről szólva, a Regula gondosan kivizsgáltatja a jelölt szándékát. Nem rejtik el előle a nehéz próbákat, az istenkeresés tövises útjait sem. Ha a jelölt állhatatosságot ígér, akkor négy egymást követő szakaszban újra felolvassák előtte a Regulát. Ezeket a periódusokat Szent Benedek ismételten e szavakkal vezeti be: „si adhuc steterit“ (BR 58,21), „si adhuc stat“ (BR 58,25). Az állhatatos megmaradás előfeltétele: ott „állni“ kitartóan. 29
